Amikor péntek 13-a a Rocky Horrorral találkozik. A kanadai Dean és Dan Caten 2010-es téli kollekciója hentesmunka, de a téli olimpiára való tekintettel a hokit sem hagyhatták ki. Hordható utcai ruhák, ötletes kiegészítőkkel az 1994-ben Milánóban alapított Dsquared² divatházból. Művér és szomorú férfiak minden mennyiségben.
.jpg)
Bevallom Nick Hornby egyetlen könyvét sem olvastam. Sem a 31 dalt, sem a Betoncsókot, sőt, a Pop, csajok, satöbbit sem, nem beszélve az Egy fiúról című regényéről, amit a húgomtól kaptam karácsonyra. Aztán a múlt héten egy kispesti ágy mellett rábukkantam legújabb, ehelyütt tárgyalandó könyvére. Tudtam, hogy ír a pasas, sőt, megfilmesítik a regényeit. Ezen kívül tudtam, hogy kopasz, és szereti a focit. Nekem ő volt Nick Hornby. Annak ellenére ő volt, hogy azt is tudtam, rovata van a Believer amerikai irodalmi folyóiratban, mely rovatnak egyetlen célja, hogy ott Hornby a híres író megmutassa mit és hogyan olvas a tárgyhónapban.
Meg, hogy milyen könyveket vásárol. Amiket aztán nem olvas el. Vagy éppen csak belekezd. Vagy nem sokkal a vége előtt abbahagy. Az én Hornbym tehát továbbra is megfelelt elvárásaimnak: egy tökös gyerek, aki bevallja, ha nem olvasott „alapműveket”. Másrészt egy igazán kifinomult, laza olvasóval ismerkedtem meg, aki nem beszél mellé, és a humora is nagyjából rendben van. Aki úgy gondolkodik az olvasásról, ahogyan én - jó barátom. Például ilyeneket ír: „az unalom, nézzünk szembe a tényekkel, olyan probléma, amelyet nagyon is sokan kötnek össze a könyvekkel.” Hornby mindet megtesz, annak érdekében, hogy ez a kép megváltozzon az olvasók fejében. Ami ugye nem nagy kihívás. Olvasók, olvassatok remekműveket, mondhatta volna Zsdanov elvtárs, de ő inkább íróknak osztott tanácsokat. Hornby viszont engem, a véletlen olvasót szórakoztatja, amikor éppen az olvasásról ír, és nem egyes könyvekről. Leírja, hol vette a könyvet, milyen kiadásban, hol olvasta – vécén, vonaton, stb. – miközben remekbe szabott mini esszéket közöl Salingerről, Dickensről, Capoteról, Ian M. Banksról, Bob Dylanről, Bob Woodwardról, vagy éppen Sue Townsendről és Tolkienról. Eklektikus válogatás ez még akkor is, ha nem számítjuk ide a magyarul meg sem jelent könyveket, amelyek a kötet nagy részét uralják.
Mégis érdemes volt kiadni a Vájtfülűek brancsát, mert az első betűtől az utolsóig fenntartja az olvasó érdeklődését. Sajátosan könnyed, mégsem felszínes sorai igazi személyes hangú olvasónaplóvá állnak össze. Melegen ajánlom minden vájtfülűnek. Ha mégsem tetszik, még mindig félre lehet tenni. Hornby is megértené.
Európa Kiadó, 2008, 371 oldal, 2800 forint, Fordította: Siklós Márta
