kunstkammer 2.0

A magyar Roberto Bolaño

2010-07-07T13:31:00.010+02:00

Roberto Bolaño (1953-2003)

Levéltitkaimból:

2007. október 26.-án felkértem Scholz Lászlót, hogy fordítson az Árgus számára egy Bolaño novellát. Már másnap válaszolt: „Szívesen kötélnek állok. R.B. régóta rajta van a «fordítandók» listámon, meg amúgy is érdekel, igazából milyen a szövege.” Majd egy hónap múlva: „Szia, Zoltán. Megszereztem itthon meg múlt héten Spanyolországban a könyveket, és örömmel jelentem, hogy tényleg vannak jó novellái Bolañónak." (2007. november 25.) A választott novella az Árgus 2008/2 számában (pp. 190-200.) jelent meg: „Gyilkos kurvák” címmel. Szintén 2008-ban, a Noran Kiadó gondozásában megjelent a Huszadik századi Latin-Amerikai novellák című antológia, benne egy Bolaño-novella. (Nincs kéznél a kötet. A szöveg címét, és fordítóját ezért mellőzöm. De aki tudja...) Aztán ajánlottam a szerzőt M. Nagy Miklósnak, az Európa Kiadó főszerkesztőjének, aki többek között ezt írta válaszában: „Köszi a tippet; sokat hallottam Bolañóról, és már épp terveztem, hogy valamit olvasnom kellene tőle. Most Frankfurtban beszéltem az ügynökkel, küld tőle könyveket, úgyhogy hamarosan eldöntjük, hogy kiadjuk-e.” (2008. október 20.) Majd néhánby hónap múlva a Víg Sörözőben újra felvetettem a témát Miklósnak, aki 2009. február 2-án ezt írta nekem: „Nehéz ügy most nekem Bolaño. (…) ha tökéletesen meg lennék győződve a zsenialitásáról, akkor persze mindent megtennék, hogy kiadjuk. Ezt-azt olvastam tőle mostanában. A kisregényei nagyszerűek, de a két nagyregény elég nehezen olvasható. Szóval egyelőre még nem tudom, hogy mi legyen.” Másfél év múlva ez lett:

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében. (Európa Kiadó, 2010)

(Fordította: Scholz László; Szerkesztette: M. Nagy Miklós)

Pallag Zoltán: Duna

2010-05-01T14:38:00.007+02:00

Vihar Dunaújvárosban, (Photo by: SeSeagle, 2007)

Duna

Egészen közel, a parttól mintegy ötszáz méterre lakom,

ahol egykor az avarok népe is, kikről egészen

a kilencszázhatvanas évekig nem hitték el,

hogy házakban éltek, hiszen vadak voltak,

és a vadaknak nem voltak házaik,

és féltek tőlük még a langobardok is,

pedig a gepidák ellen jó szövetségeseik voltak.

Éppen itt, ahol most lakom, a parttól ötszáz méterre,

a hatvanas években itt ásták ki az archeológusok

az avarok első házait, vagyis azóta, és innen

ismeri a tudomány egy másik oldaláról

ezt a nomád népet, kik senkinek sem kegyelmeztek,

így a gepidáknak sem, ezért a gepidák éppúgy „eltűntek,

mint az avarok, kiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen”,

ahogy a krónikás feljegyezte, én pedig most a várost jegyzem fel

itt, amely ugyanúgy el fog tűnni, ahogy az avarok házai,

vagy ahogy a szír íjászok tűntek el Intercisából,

ahogy Intercisa maga is eltűnt, éppúgy,

ahogy egyszer majd én fogok – az eltűnt város krónikása –,

Dunaújvárosból, az egykori Intercisából,

ebből a negyedik emeleti ablakból, ahonnan

ha kissé balra elnézek, az esőben zöld mezőt látok

a Duna, vagyis a világ másik oldalán: a Barbaricumot.

Nemzetségem onnan származik az erdőkön túlról,

ahonnan az avarok, ahonnan a cement és a tégla

ehhez a lakáshoz, amit talán éppolyan sztálinvárosi nők

építettek, teljesítve 210%-ot, mint aki mögöttem ül

az ágyon, forgat egy Czóbel-albumot, míg én az ablakból

nézem az ázott zöld mezőt ezek között a háztömbök között

itt Intercisában, Sztálinvárosban, Dunaújvárosban

ebben a záporban, a betonszürke ég alatt.

(Holmi, 2006, június)

Sztálinváros, 1960. június 24. (Photo by: Vadas Ernő)

Kóda:

"Az igénytelen építmény két erkélyajtaját meglepetésre és szeszélyesen egy-egy timpanon díszíti, s jobb felől árkádos, alacsony épület csatlakozik hozzá, bizonyára közösségi célra, talán presszó vagy Patyolat (mosoda)."

Radnóti Sándor: "Képüzenet", Fotós SZEM, 2008/3. (július), p. 84.

Mindezekhez ennyit fűznék hozzá:

1: A tárgyalt épület tetőterét később plusz emeletté építették át, ahonnan kissé balra elnézve remek kilátás nyílik a Barbaricumra.

2: A csatlakozó épületet a mai napig közösségi célokra használják. 1959-ben nyílt meg benne a Vigadó Étterem.

Pallag Zoltán: Kunstkammer

2010-04-28T06:57:00.006+02:00

William van Haecht: Albert főherceg meglátogatja Cornelius van der Geest kunstkammerjét, 1628

Kunstkammer

Bejárva szívedet a kamrákban mit találsz

Sötét hely ez múzeum nem csodák palotája

Hogy mi ez pontosan magad sem tudod magad sem tudod

Átjárni a rejtett kamrákat mint a huzat ahogy

Felkavarja az évek leülepedett porát

És valljuk be hogy téged is mert mit találsz ott mit

Találsz egy eldobott csikket még 85-ből ugye

Nem gondoltad hogy ennek jelentősége van hogy

Ennyi elég mint ez a csikk és beugrik 85

Nyakadba kendőt kötnek most kisdobos leszel

És az osztályfőnöknek újra büdös a szája

Ott áll az egész osztály a lépcsőn kész dioráma

Hogy hiteles legyen helyezd az évet kontextusába

Történt a nagy bárányhimlő idején a télnek

Valamelyik havában farsang előtt még jóval

A Cézár is élt meg az egyik nagyapád is

Csodálkozol hogy ilyenek megmaradtak

Csodálkozol hogy mi mindent találsz itt

Hogy mennyi kacat de nem érsz hozzá lépsz távolabb

Bolyongsz tovább bejárva szívedet megtalálsz

Az egyre sötétebb kamrákban ezt-azt Cézárt

Is ott találod ahogy kitömve vicsorít rád

És már mindig így marad pedig hogy szeretted

Az Onedin családot a dagadó vitorlákat

Nézed ahogy a kabátod lobog egy fotón huzat van

Nem tudod nem tudhatod mit találsz mégis

Csak mész előre az időben vissza egyre

Beljebb eltévedsz nyakadon lobog a kisdoboskendő

És sírhatnékod van mert felkavar már a szél is

(Holmi, 2006. december)

Hogyan lett író Iszaak Babel

2010-04-27T20:50:00.016+02:00

Iszaak Babel, 1933

Így:

„Nagyapám, Lejvi-Ichok volt a város mulatsága és dísze. Cilinderben és elnyűtt, rongyos bakancsban sétált az utcán, és a leghomályosabb ügyekben is eloszlatott minden kétséget. Tőle kérdezték meg, hogy mi az a gobelin, hogy a jakobinusok miért árulták el Robespierre-t, hogyan készül a műselyem, meg hogy mi az a császármetszés. Nagyapám válaszolni tudott mindezekre a kérdésekre.

(…)

- Lehetetlen – suttogták azok, akik a nyakán élősködtek -, lehetetlen, hogy egy ilyen nagyapa unokája…

De nekem egészen más dolgok jártak az eszemben. Gyakorlás közben a kottatartóra felraktam Turgenyev vagy Dumas valamelyik könyvét, és cincogtatva faltam egyik oldalt a másik után. Nappal mindenféle fantasztikus történetet meséltem a szomszéd fiúknak, amelyeket éjjel papírra vetettem. A meseszövés öröklődő foglalatosság volt a családunkban. Az öregkorára meghibbant Lejvi-Ichok egész életén át írta a Fej nélküli ember című regényét. Rá ütöttem.”

(Ébredés, 1930, Wessely László fordítása)

„Aztán olvastunk néhány oldalt nagyapa kéziratából. Óriás, térkép nagyságú, sárga, négyszögletes papírlapokon írt zsidó betűkkel. A kézirat címe: A fej nélküli ember. Lejvi-Ichok ebben írta le valamennyi szomszédját, akit hetvenéves élete folyamán valaha is ismert Szkivrben, Belaja-Cerkovban és Odesszában. Koporsók, kántorok, részeges zsidók, a körülmetélést követő ünnepi ebédre felfogadott szakácsnők, szélhámoskodó rituális metszők voltak Lejvi-Ichok hősei. Zagyva, hebegő, ferde fenekű emberek voltak, bibircsókos orral, pattanásokkal a fejük búbján.”

(A pincében, 1930, Wessely László fordítása)

Kóda:

Sztálin „halállistája”, a 346 kivégzendő személy nevét tartalmazó jegyzék első oldala. Babel a 12.

***

„Nagyapám ott állt kaftánosan a hordó mellett. Egyetlen foga csilingelve megkoccant.

- Kedves unokám – ejtette ki tagolt, hangsúlyozott megvetéssel a szavakat -, szaladok hashajtót bevenni, hogy legyen mit a sírodra raknom.”

(A pincében, 1930, Wessely László fordítása)

Ars longa, vita brevis

2010-04-26T18:54:00.014+02:00

Ars longa,

vita brevis,

occasio praeceps,

experimentum periculosum,

iudicium difficile.

(Hippocrates)

Ὁ βίος βραχὺς,

ἡ δὲ τέχνη μακρὴ,

ὁ δὲ καιρὸς ὀξὺς,

ἡ δὲ πεῖρα σφαλερὴ,

ἡ δὲ κρίσις χαλεπή.

(Ιπποκράτης)

II.

III.

IV.

VI.

VII.

VIII.

IX.

XI.

XII.

XIII.
(Perkáta, Nyúli-dűlő, középkori temető, 2010, április 26.)

Az élet rövid,

de a tudomány nagy,

de az alkalmas időpont gyorsan véget ér,

de a kísérletezés csalóka,

de a választás nehéz.

(Hippokratész)

(Az okosságról bővebben itt.)

Kriptaszökevény

2010-04-25T17:59:00.017+02:00

A domb

Egy kriptaszökevény. Az vagyok. Befelé szökök. Írtam már erről:

"Ráadásul úgy esett, hogy abban a temetőben támadtam fel először. Egy kisméretű, egyszemélyes kripta téglaboltozata egy helyütt beomlott. Egyszerre féltem, de vonzódtam is a tátongó sötétséghez, és néhány perc múlva már az alvilágban találtam magam. Onnan emeltem a beszűrődő fény felé báró Splény Károly (megh. 1869) agykoponyáját. Éppen az egyik csizmatalppal bíbelődtem, amikor lépteket hallottam a felszínről. Nagyanyám volt az, özvegy Salga Jánosné, engem keresett, hogy kész az ebéd, és hogy hol az anyám picsájában kujtorgok már megint. Tudta, hogy szeretek a temetőben kujtorogni. De azt nem tudta, hogy kísérteni is szeretek. Mert amikor elhaladt a kripta fölött, és megláttam kékes otthonkája alját, kísérteties ötletem támadt, egy szempillantás alatt elkaptam a bokáját, és Metro-Goldwin-Mayer-féle csőbe szorult oroszlánbőgést hallattam, ami hála a kripta kiváló, bár meglehet, kissé provinciális akusztikájának, igen hitelesre sikerült. Szerencsére a derékfájását leszámítva mindig egészséges volt az én mamám, és ahogy mondani szokták, az ijedségen kívül nem esett komoly baja."

(A teljes szöveg itt.)

Hát hazudok én?:

A bokor

A bokor alatt

Kilátás a kriptából, avagy búcsú a siralomvölgytől

Beverés

Kriptahangulat

Báró Splény Károly földi maradványai

Trehány munka

Mehr Licht!

Uroborosz

Písz

Rocky Horror Picture Show by Dsquared²

2010-02-07T12:37:00.014+01:00

Amikor péntek 13-a a Rocky Horrorral találkozik. A kanadai Dean és Dan Caten 2010-es téli kollekciója hentesmunka, de a téli olimpiára való tekintettel a hokit sem hagyhatták ki. Hordható utcai ruhák, ötletes kiegészítőkkel az 1994-ben Milánóban alapított Dsquared² divatházból. Művér és szomorú férfiak minden mennyiségben.

Dean és Dan Caten, a mészárosok

A teljes show

Beleolvasó I: Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

2010-02-05T15:40:00.008+01:00

Nick Hornby, a vájtfülű

Bevallom Nick Hornby egyetlen könyvét sem olvastam. Sem a 31 dalt, sem a Betoncsókot, sőt, a Pop, csajok, satöbbit sem, nem beszélve az Egy fiúról című regényéről, amit a húgomtól kaptam karácsonyra. Aztán a múlt héten egy kispesti ágy mellett rábukkantam legújabb, ehelyütt tárgyalandó könyvére. Tudtam, hogy ír a pasas, sőt, megfilmesítik a regényeit. Ezen kívül tudtam, hogy kopasz, és szereti a focit. Nekem ő volt Nick Hornby. Annak ellenére ő volt, hogy azt is tudtam, rovata van a Believer amerikai irodalmi folyóiratban, mely rovatnak egyetlen célja, hogy ott Hornby a híres író megmutassa mit és hogyan olvas a tárgyhónapban.

Meg, hogy milyen könyveket vásárol. Amiket aztán nem olvas el. Vagy éppen csak belekezd. Vagy nem sokkal a vége előtt abbahagy. Az én Hornbym tehát továbbra is megfelelt elvárásaimnak: egy tökös gyerek, aki bevallja, ha nem olvasott „alapműveket”. Másrészt egy igazán kifinomult, laza olvasóval ismerkedtem meg, aki nem beszél mellé, és a humora is nagyjából rendben van. Aki úgy gondolkodik az olvasásról, ahogyan én - jó barátom. Például ilyeneket ír: „az unalom, nézzünk szembe a tényekkel, olyan probléma, amelyet nagyon is sokan kötnek össze a könyvekkel.” Hornby mindet megtesz, annak érdekében, hogy ez a kép megváltozzon az olvasók fejében. Ami ugye nem nagy kihívás. Olvasók, olvassatok remekműveket, mondhatta volna Zsdanov elvtárs, de ő inkább íróknak osztott tanácsokat. Hornby viszont engem, a véletlen olvasót szórakoztatja, amikor éppen az olvasásról ír, és nem egyes könyvekről. Leírja, hol vette a könyvet, milyen kiadásban, hol olvasta – vécén, vonaton, stb. – miközben remekbe szabott mini esszéket közöl Salingerről, Dickensről, Capoteról, Ian M. Banksról, Bob Dylanről, Bob Woodwardról, vagy éppen Sue Townsendről és Tolkienról. Eklektikus válogatás ez még akkor is, ha nem számítjuk ide a magyarul meg sem jelent könyveket, amelyek a kötet nagy részét uralják.

Mégis érdemes volt kiadni a Vájtfülűek brancsát, mert az első betűtől az utolsóig fenntartja az olvasó érdeklődését. Sajátosan könnyed, mégsem felszínes sorai igazi személyes hangú olvasónaplóvá állnak össze. Melegen ajánlom minden vájtfülűnek. Ha mégsem tetszik, még mindig félre lehet tenni. Hornby is megértené.

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa. Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója

Európa Kiadó, 2008, 371 oldal, 2800 forint, Fordította: Siklós Márta

Meghalt a rajzoló kritikus

2010-01-09T13:40:00.004+01:00

R.I.P. David Levine

1974 körül Coney Islanden

Önarckép

Egy rövid hír a Mancsból:

"MEGHALT A NAGY LEVINE David Levine, az elmúlt fél évszázad kiemelkedő karikaturistája 1963 és 2007 között több mint 3800 rajzot készített a New York Review of Booksszámára, de munkái más lapok hasábjain is megjelentek (Esquire, New York Times, Washington Post, Rolling Stone, Sports Illustrated, New Yorker, Time, Newsweek stb.). Karikatúráiból a korszak sajátos közéleti arcképcsarnoka kerekedett ki a szórakoztatóipar, a művészet, az irodalom, a politika, a média és a sport világából. Rajzai közgyűjteményekben is helyet kaptak (Metropolitan Museum of Art, Kongresszusi Könyvtár, vagy az angol National Portrait Gallery). Egyik illusztrációnk önarckép, a másik 1996-ban készült Kádár Jánosról az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából megjelent könyvekről szóló Timothy Garton Ash-cikk illusztrációjaként (lelőhelye a New York Review of Books David Levine-galériája: nybooks.com/gallery). 83 éves volt.

(Nekrológ a New York Timesban.)

Eudora Welty, a fotós

2009-10-11T23:01:00.010+02:00

William Faulkner és Eudora Welty valami díjjal

Eudora Welty (1909-2001) a 20. század második felének egyik legnagyobb novellistája volt. „Kitaposott ösvény” c. (A Worn Path) elbeszélésén (1940) nőtt fel Alice Munro, „korunk Csehovja”, aki szerint ez az egyik legtutibb novella, amit valaha olvasott. Nagyszerűen egyszerű. Ezt szokták ezekre mondani. Ilyeneket szoktak mondani. Az ilyen szövegekre. Egyszerűen nagyszerű, stb. Faszság.

1973-ban Pulitzer-díjat kapott az „Egy optimista lánya” című kisregényéért. Teljes joggal. Sőt. Kapott még néhány díjat, írt néhány kurvajó dolgot, de pl. magyarul eddig egyetlen kötet jelent meg tőle, A számkivetett indián leányzó 1982-ben Géher István válogatásában. Antikváriumokban itt-ott fellelhető. Nem volt szép asszony, már fiatalon sem, de nem ezért sorolják az ún. déli gótikához (Southern Gothic), ahova Flannery O’Connort, vagy Carson McCullerst.

A harmincas évek közepén körbefotózta Mississippi államot, a nagy válságot megörökítendő. New Yorkban is fotózgatott. A jó prózához szükséges a vizualitás. Anélkül sokat veszít értékéből. Nagy szavak ezek, tudom.

Szóval eleinte „csak” nézelődött „fotózgatott”, aztán elkezdett „írogatni”. Az írói életmű előzményei:

Home by Dark_early_1930s

Untitled_Outdoor Stairway_New York_circa_1935

Untitled_Front Stoops_New York_circa_1935

Underwear_early_1930s

Sunday Morning_early_1930s

Mother and Child_early_1930s

The Fence_circa_1935

Untitled_Under the elevated tracks_New York_circa 1935

Tomato Packers_Recess_1935-1936

Madonna with Coca Cola_early_1930s

Képek via New York Times.

Karen Kilimnik, az udvari festő

2009-10-07T15:27:00.015+02:00

Shooting star: középen a művésznő

Karen Kilimnik! Van-e aki e nevet nem ismeri? Amerikai festő, akinek nem szép dolog elárulni a korát (1955-ben született), mert nő. Szokatlanul installált, kisméretű olajképeivel vált híressé – a szakmán belül. Szeretem a dolgait. (Indoklás nincs.) Kicsit Helmut Newtonra emlékeztet, abban az értelemben, ahogy csak egyetlen jelenetet mutat meg a nagy (?) egészből, melynek sem az elejét, sem a végét nem ismerjük; egyszerűen csak belecsöppenünk, mint. Nincs teljes történet, részletek vannak. Kilimnik maga a rokokó. Egyelőre többet nem is írok a képeiről, nem akarok az ekphraszisz rettenetes bűnébe esni, de beidézem, amit a Serpentine Gallery honlapján írnak a munkákról. Legyen most ennyi elég:

"The American artist best known for her small, intimate paintings that draw on everything from black magic, gothic mysteries, fairy tales, opera and ballet, to figures from pop culture, presents paintings and drawings from the past decade as well as a recent installation playing with the idea of the English country house."

A lényeg itt alul van:

És néhány fontos link kiállításokról, ilyesmikről: itt, itt, itt és itt. Ja, és itt egy kritika. Meg itt.

Hogyan legyünk krimiírók: James Ellroy 5 állomása

2009-10-05T00:03:00.008+02:00

James Ellroy maga. Az író. ("Le style, c'est l'homme." Buffon)

James Ellroytól a világ egyik legmenőbb krimiíró arcától, aki magát csak Démon Kutyának nevezi, most megtudhatjuk, hogyan lett a világ egyik legmenőbb krimiíró arca, egy igazi Démon Kutya. Íme az öt állomás, a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidental, 1997), a Fekete Dália (The Black Dahlia, 2006), és az Utca királyai (Street Kings, 2008) c. filmek egyesek szerint földrengésbiztos alapját képező regények szerzőjének néhány gondolata, amelyeket, és ezt ő maga mondta, akkor is észben tartott, amikor végig itta, maszturbálta, szívta, lopta, stb., a hatvanas-hetvenes éveket L.A.-ben, ami, mint tudjuk, egy nagy város valahol Ámerikában. Szóval:

1: A Démon Kutya már azokban a fent említett hatvanas-hetvenes években is – már amit meghagyott belőlük magának - nagy regényíró akart lenni, akinek az a kötelessége, hogy olyannak írja le a világot, amilyen.

2: Viszont éppen az ilyen könyveket nem szerette. Inkább a krimiket ette.

3: Menő író akart lenni, aki menő kocsikkal, menő cuccokban, menő csajokkal jár.

4: Senki nem mondta neki, hogy nem tud megírni egy regényt, ezért megírt egyet, minden íróiskolás befolyásoltság nélkül. Ez a könyv 1981-ben jelent meg, Brown's Requiem címmel.

5: Nem akarta követni a hagyományt, miszerint novellákkal kezdünk, csak aztán jöhet a regény. Novellát nemhogy írni, olvasni is utált. „Csak regényeket akartam írni.”

Hát ennyi. Mindezt a Paris Review legfrisebb, őszi számában mondta el. A Démon Kutya tudja mit beszél. Gondolom.

Belenézni az éjszakába: élet és irodalom

2009-10-03T16:18:00.008+02:00

Spiro György (Fotó: Burger Barna, via szombat.org)

Későn érő typus vagyok. Most már tudom. A Spirónak, - aki nagy író és okos ember, sőt Kossuth-díjas -, megmutattam egy gyengécske novellámat – miután az valahol már megjelent. Huszonhét voltam és kíváncsi a véleményére. Örkényt idézte, aki egyszer azt mondta neki, hogy az író valahol ötven körül kezdődik. (Spiró György az úr 2000. esztendejében azt nyilatkozta - és az ő esetében ez a helytálló kifejezés -, hogy „Örkény kifejezetten fel akart fedezni, én meg ellenálltam, amit ő nyilván nem értett. Sajnos személyesen soha nem találkoztunk…”)* Talán később csak annyi marad ebből az anekdotából, hogy „az író valahol”. Szép lenne.

Mert értem én, hogy élettapasztalat, Szibéria, meg válások. Meg hogy Kolima nélkül mit tudsz te az életről, egyfejű. De ha már..., akkor jobban tetszik Flaubert bon mot-ja, (vagy talán Petrié?) miszerint: „egy író nem engedheti meg magának, hogy úriember legyen.”

Szóval: eddig se úriember, se ötvenéves nem voltam. Ötvenig még mindig van tizenkilenc. Amíg meg nem leszek úriember, addig meg marad a résztvevő megfigyelés …

… például kimegyek a balkonra, és belenézek az éjszakába…

... a hetediken ...

… és elsétálok a folyosón a Beteg hűtő (???) mellett …

… beszállok a liftbe, le a földszíntre …

… és miközben elszívok egy jó cigarettát az udvaron, körülnézek ebben a csodálatos …

… lenti világban.

(Képek: Cristofoli, 2.0 Megapixel, Nokia E51)

*Jámbor Judit: Amíg játszol. Beszélgetés Spiró Györggyel. Budapest: Scolar Kiadó, 2000., p. 27.

UK Wired

2009-09-29T13:44:00.007+02:00

Scott Dadich a WIRED Magazine kreatív igazgatója áprilisban jelentette be, hogy megjelent a lap brit kiadása. A lap arca, a „hosszú farkú” főszerkesztő, Chris Anderson biztosan nem ért rá egy jót bejelenteni, mert valami új, jól hangzó elméleten gondolkozik. Pl.: A Björk-szindróma. (Ez jól hangzik?)

A hírrel kissé megkéstem, belátom, de tegnap valahova menet benéztem a Városház utcai Inmedióba, és hajszálon múlott, hogy megvegyem az alant látható kiadást. Innen pedig már ment minden magától. Egészen idáig, kérem.

Scott Dadich bemutat.

A legújabb brit Wired.

Képek: khm..., via internet.

Borges vs. Hemingway

2009-09-26T10:02:00.007+02:00

Borges azt feleli Fernando Sorrentinonak, níres interjú-kötetükben* hogy nincs véleménye Hemingwayről, aki többek szerint a 20. század legnagyobb minimalistája volt. Aztán mégis megmondja a magáét:

„ Hemingwayről nem tudok véleményt mondani, mert az írásai mindig is bizonyos ellenszenvet keltettek bennem. Jobban mondva olvastam az egyik könyvét – nem emlékszem, melyiket -, és tetszett, de aztán a vége felé észrevettem, hogy az a szereplő, akit é mélységesen megvetek, Hemingway szemében csodálatos ember. Hemingway önfeledt örömet talált a kegyetlenkedésben és a brutalitásban, én pedig úgy vélem, hogy egy ilyen emberben lennie kell valami gonosznak. És azt hiszem, a végén ő is erre a következtetésre jutott; szerintem megbánta, hogy életének nagy részét gengszterek, torreádorok és bokszolók között töltötte. Szerintem amikor öngyilkos lett, egyfajta ítéletet hajtott végre a saját írói munkássága fölött.”

Hemingway, barátjával Emilio Ordonezzel.

Borges, barátjával Italo Calvinóval.

*In: Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel. Fordította: Latorre Ágnes. Budapest: Európa Kiadó, 2000: 215.

Egyenlőtlen bendzsópárbaj

2009-09-25T09:30:00.007+02:00

Billy Redden (1956-)

Billy Redden. Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri? Ő volt az az akkor 16 éves fiú, akit 1972-ben kért ki a középiskolából John Boorman, készülő filmje, a Deliverance (magyar címe Gyilkos túra) egyik mellékszerepére. Főbb szerepekben: Burt Reynold, John Voight, aki az akkor még csak mínusz 3 éves Angelina Voight jövendő apukája volt). Boorman ’72 óta legnagyobb dobása a Panamai szabó (1991) volt, aminél azért láttam már jobb filmet – igaz nem Pierce Brosnantől. A fikció szerint Benjo Boy „Lonnie”, vagyis Redden egy retardált – szabad ezt a szót leírni? – fiút játszott, aki több dologban is jó volt. Először is k. jól bendzsózik; másodszor is. Aztán önismeretre nevel, mert nemhogy nem gitároznék vele együtt, még ha tudnék sem, ahogy azt az azóta – szabad ilyet leírni? – kiérdemesült „B” (?) színész, Ronny Cox megtette, de egy hintaszékébe sem ülnék bele. Vagyis: egy ilyen produkció láttán/hallottán sokat megtud az ember magáról.

4 percnyi szerepe arra volt (elég), hogy előrevetítse mi vár majd a folyót lekenuzni próbáló cimbikre. Annál picivel több, mint amit el tudsz képzelni, pedig Benjo Boy Lonnie is sokat sejtet. A dal, amúgy, 4 hétig a 2. helyen „tanyázott” – és ezt a szót csak a stílszerűség miatt használom – a 1973 „Billboard Hot 100”-as listán. A Duelling Benjos-t 1955-ben írta Arthur „Guitar Boogie” Smith.

Szóval:

Ja, és hogy mi lett Ronny Cox-szal, a gitárossal? Gitározik és filmez. Csak hogy a fontosabb filmjeit említsem:

Beverly Hills-i zsaru (1984) Robotzsaru, (1987), Beverly Hills-i zsaru II. (1987), Totall recall (1990), , Született feleségek (2006) Beverly Hills-i zsaru IV. (2010)

(Sic transit gloria mundi, bla, bla...)

Borges: "A halál fontos része a költő életművének"

2009-09-24T20:04:00.011+02:00

Borges Amerikában, 1968. Fotó: Charles H.Plillips*

"Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért."

(*Bocs. Erről a képről Pilinszky Apokrifjának a fenti részlete jutott eszembe.)

Na de lássuk a tigrist, vagyis Philippe Molins 6 részes dokumentumfilmjét a youtuberól, a "Tükörembert" Jorge Luis Borgesről. 47 perc angol nyelven, összeszabdalva, mint egy gaucho arca - egy tangó és egy késpárbaj között.

Akarjátok látni, hogy néz ki egy vérbeli argentín betyár, egy igazi1868-as gaucho? Így:

Durva gaucho!

Arc vagy írás: Hemingway és Faulkner a pénzről

2009-09-23T20:31:00.012+02:00

Nagy hülyeség a pénzről beszélni, kérem. Csinálni kell, kérem. (Írni róla? Piha…) Ha egy - kettő - írónak összejön elég pénz, akkor 1: mentegetőzik, 2: nem mentegetőzik. Neked melyik ház tetszik?

Hemingway

Ernest Hemingway háza. Key West, Florida, 2006. Fotó: Andreas Lamecker

„Ha elég korán jön (az anyagi függetlenség – a szerk.), és az ember szereti annyira az életét, mint a munkáját, akkor nagy jellemnek kell lennie, hogy ellenálljon a kísértéseknek. Ha már az emberek az írás lett a főbűne és legnagyobb gyönyörűsége, akkor már csak a halál vethet véget neki. Ebben az esetben az anyagi függetlenség nagy segítség, mert megszabadít a gondoktól. A gond tönkreteszi a tehetséget. A rossz egészség káros abban az értelemben, hogy gondot szül, ez pedig megtámadja a tudattalanját, és elpusztítja a tartalékait.”

Faulkner

William Faulkner háza. Oxford, Mississippi, 2000. Fotó: Gary Bridgman

„Az írónak nincs anyagi függetlenségre szüksége. Amire szüksége van, az mindössze ceruza és papír. Sosem tapasztaltam, hogy valami jó származott volna abból az írásban, ha pénzbeli ajándékot fogadtam el. A jó író sohasem szorul alapítványokra. Túlságosan is leköti az, hogy ír. Ha nem elsőrangú író, azzal ámítja magát, hogy nincs ideje vagy anyagi függetlensége. Jó művészet jöhet ki tolvajokból, szeszcsempészekből vagy lókötőkből. Az emberek valójában félnek attól, hogy kipróbálják, mennyire szívósak. A jó írót semmi sem teheti tönkre. Az egyetlen, ami tönkreteheti, a halál. A kitűnőeknek nincs idejük arra, hogy sikernek vagy gazdagsággal törődjenek. A siker feminin, és mint az asszony, ha meghunyászkodik előtte az ember, semmibe sem veszi. Ezért az a legjobb bánásmód, ha beint neki az ember. Akkor talán majd ő csóválja a farkát.”

Szóval?

Az interjúk forrása: Interjú! Nagy írók műhelyében. Európa Kiadó, Modern Könyvtár 92-93., Válogatta: Kulin Katalin, Budapest, én.

A rajzoló kritikus: David Levine

2009-09-22T02:32:00.028+02:00

David Levine in his Brooklyn Heights studio. Photograph by Gasper Tringale.

Az 1963-ban, a nagy New York-i „sajtórést”* kihasználva megalakult és később "piac" vezetővé vált kétheti kulturális-kritikai lap, a New York Review of Books alapítói, Barbara Epstein (1928 –2006) és Robert B. Silvers (1929) igazán remek döntést hoztak, amikor David Levine-t (1926) kérték fel a lap arculatának erősítésére, vagyis karikatúrák készítésére a szövegekhez. Levine-t egyesek a 20. század második felének legnagyobb karikaturistájának tartják. És e műfajban nem minden ok nélkül. (Szerintem.) Pályafutása alatt több, mint 3.800 toll- és ceruzarajzot készített írókról, művészekről, politikusokról, stb. A NYRB mellett szinte az összes valamirevaló baloldali értelmességi folyóiratnak dolgozott, de soha nem hagyta el anyacégét.

Csáki Juditnak, aki 2005-ben a New York Review of Books szerkesztőségében járt, így nyilatkozott Silvers: „A lap elidegeníthetetlen része David Levine - és az ő rendkívül szellemes és invenciózus rajzai, karikatúrái. "David az első év után csatlakozott hozzánk, azóta a lap ikonja lett" - így a szerkesztő. Levine-nek a portálon külön galériája van - és persze külön copyrightja is.”

Sajnos 2007 áprilisa óta nyilvánosan nem tűz többé tollhegyre senkit, mivel AMD-t, vagyis időskori makula degenerációt diagnosztizáltak nála, ami az időskori vakság első számú oka.

Szép volt David!

* 1962-ben „leállt a New York-i sajtó, a New York Timesszal együtt. Ez volt az a híres lázadás, amikor a New York-i nyomdászok sztrájkba léptek a modernizáció, a gépi szedés ellen, és a szakszervezet mögéjük állt. A sztrájk és az újságnélküliség 114 napig, 1962. december 8-tól 1963. április 1-jéig tartott - és mire vége lett, megjelent az NYRB első két száma.”

Csáki Judit: „Világnagy bátorság - A New York Review of Books szerkesztőségében”, Magyar Narancs, XVII. évf. 28. szám - 2005-07-14.

És akkor álljon itt, vagy üljön, lovagoljon, írjon, dohányozzon, pipázzon, igyon, támaszkodjon és nézzen nagyon komolyan néhány példa:

Italo Svevo: 1861-1928

Stendhal: 1783-1842

John Steinbeck: 1902-1968

I.B. Singer: 1902-1991

George Simenon: 1903-1989

Arthur Schnitzler: 1862-1931

Joseph Roth: 1894-1939

Mario Puzo: 1920-1999

Alexander Puskin: 1799-1837

Edgar Allan Poe: 1809-1849

Orhan Pamuk: 1952-

Flannery O'Conor: 1925-1964

Toni Morrison :1931-

Robert Louis Stevenson :1850-1894

Cormac MacCarthy: 1933-

Somerset Maugham: 1874-1965

Claudio Magris: 1939-

Ross Macdonald: 1915-1983

Elmore Leonard: 1925-

Kazuo Ishiguro: 1954-

Patricia Highsmith: 1921-1995

Ernest Hemingway: 1899-1961

Dashiell Hammett: 1894-1961

Graham Greene: 1904-1991

Gustave Flaubert: 1821-1880

William Faulkner: 1897-1962

Umberto Eco: 1932-

Anton Csehov: 1860-1904

Raymond Chandler: 1888-1959

Raymond Carver: 1938-1988

Truman Capote: 1924-1984

Jorge Luis Borgrs: 1899-1986

Amrose Bierce: 1842-1914(?)

Julian Barthes: 1846-

Iszaak Babel: 1894-1940

Scholem Alechem: 1859-1916

David Levine 1976-ban.

Dokumentum film Levineről itt. Interjú a Vanity Fairbanen itt, és a Nationban itt.

4 inspiráció Bodor Ádámnak

2009-09-20T23:13:00.010+02:00

Eça de Queirós

"Húsvét vasárnapján terjedt el a hír Leiriában, hogy José Miguéist, a székesegyház plébánosát a hajnali órákban megütötte a guta."

José Maria Eça de Queirós: Amaro atya bűne (1875)

II.

Gabriel García Márquez (többedmagával)

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buenida ezredesnek eszébe jutott az a reggeli délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe."

Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967)

III.

Gabriel García Márquez

"Azon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar reggel fél hatkor kelt fel, hogy ott legyen, amikor a püspök hajója befut a kikötőbe."

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1981)

IV.

Bodor Ádám

"Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára."

Bodor Ádám: Sinistra körzet (1992)

Ez a divat: Urban Crows

2009-09-20T21:44:00.014+02:00

Ez egy szűkszavú bejegyzés a fekete divatról.

Düsseldorf

New York

London

Berlin

Párisz

Stockholm

Berlin

Stockholm

Koppenhága

Párizs

New York

London

Ennyi. Őőő, a képeket már nem tudom honnan nyúltam. Bocs.

Pallag Zoltán: Gudrov halála

2009-09-18T15:57:00.017+02:00

Karen Kilimnik munkája

Gudrov halála

Orosz nagyregény I.

Meseszép nő, egy orosz nagyregényben.

Első fejezet: Hadnagyok ideje.

Vérszegény arc, páholyban, gyenge fényben:

„Hol lehet Gudrov? Jaj, vajon eljön-e?”

Egy ősz lakáj diszkréten fölé hajol;

többen látják, hogy odabiccent a cár:

„Szörnyű halál… igen… ez Szevasztopol.”

Könyvemben szél lapoz. Pompás lesz a nyár!

Már zsong a zsöllye: „felbukott a lova!

Szegény gyermek, lám csak, hogy tartja magát.”

Pétervár, fagy, egy tiszt kíséri haza,

majd tábornok lesz, és ajánlja magát:

„Első dragonyos ezred, Szevasztopol!”

Bokáját összecsapja és meghajol.

Könyvemberek I.: John Gall

2009-09-05T13:41:00.013+02:00

A consigliere

John Gall a Random House tulajdonolta Knopf filiáléja a Vintage/Anchor kiadónál a kreatív consigliere. Egyben ő a new york-i book cover "maffia" feje is, vagyis a Vintage fő borító-tervezője, és elnökhelyettese. Zseniális a pali. Interjúi alapján kedves fiúnak tűnik, de inkább néz ki középiskolai tanárnak, mint designernek.

A munkamódszer

"Like most creatives the brainstorming process usually involves some combination of the following: avoidance, procrastination, mild sedation, cups of coffee, staring out the window, long walks on a spring morning, lack of exercise, talking to myself in a funny voice, feelings of worthlessness, turning on the music, turning off."

John Gall 5 szabálya:

A munkák

Kobo Abe: The Ruined Map (with Ned Drew)

Haruki Murakami: Kafka on the Shore

Giles Foden: The Last King of Scotland

Vintage: PKD

Robert Coover: The Adventures of Lucky Pierre

Italo Svevo: Zeno's Conscience

Shelley Jackson: The Melancholy of Anatomy

Junichiro Tanizaki: The Makioka Sisters

Vladimir Nabokov: Lolita

Peter Carey: True History of the Kelly Gang

Agota Kristof: The Proof, The Notebook, The Third Lie

Howard Goldblatt (Ed.): Chairman Mao Would Not Be Amused

Még több munka itt. Interjúk a művésszel itt, és itt, és itt.

P.S.: Kedves kiadói szerkesztők: itt az ősz, küldjétek a a szabadba a designereket, hogy szívják tele a tüdejüket a lassú pusztulás illatával, szedjenek gesztenyét, és - gondolkodjatok! A többieket meg rúgjátok ki!

Ha a szereplők kilépnek a könyvekből...

2009-09-03T10:45:00.007+02:00

Ez van, ha a szereplők kilépnek a könyvekből. Néhány kép Thomas Allen fotográfus nagyszerűen egyszerű ötletéből. A "mester" a negyvenes, ötvenes évek ponyvaregényeit alakítja át úgy, hogy szikével kivágja a borító alakjait, kihajtogatja őket és valami semleges háttér előtt, közelről készít róluk fotókat, eljátszva a mélységélesség kínálta lehetőségekkel. Ennyi.

Thomas Allen maga.

Még több kép itt. Itt benézhetünk a mester műhelyébe.

William Faulkner az írásról

2009-09-02T21:09:00.011+02:00

William Faulkner munka közben. (Hollywood, 1930-as évek?)

„Ha nem éltem volna, valaki más írta volna meg a műveimet, de Hemingway vagy Dosztojevszkij műveit is megírta volna valaki más, mindannyiunkét.”

„Mindannyian kudarcot vallottunk abban, hogy a tökéletességről szőtt álmunkhoz méltót alkossunk. Én ezért a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat. Én magam meg vagyok győződve arról, hogy ha újra megírhatnám műveimet, jobban írnám meg őket, s ez a művész legegészségesebb állapota. Ezért dolgozik tovább. Ezért próbálkozik újra meg újra, azt hiszi mindig, hogy most végre nyomon van, hogy most végre sikerült. Persze nincs nyomon, persze nem sikerül, és ez az állapot egészséges. Mert ha egyszer sikerülne neki, ha egyszer elérné az eszményt, az álmot, akkor nem is maradna számára más, minthogy elvágja a torkát, leugorjék a tökéletesség eme ormának másik oldaláról az öngyilkosságba. Elvetélt költő vagyok. Talán minden regényíró verset szeretne írni először, rájon, hogy nem tud, akkor kísérletet tesz a novellával, amely a költészet után a legigényesebb műfaj. És csak ha ez sem sikerül, adja rá a fejét a regényírásra.”

„Álmodj mindig többről, célozz mindig magasabbra, mint amiről tudod, hogy elérheted. Ne azzal vesződj, hogy éppen csak jobb legyél kortársaidnál vagy elődeidnél. Igyekezz önmagadat fölülmúlni. A művész olyan lény, akit démonok űznek. Nem tudja miért éppen őt választották ki, és rendszerint nagyon is el van foglalva ahhoz, hogy azon elmélkedjék, miért. Abban a tekintetben tökéletesen amorális, hogy rabol, kölcsönöz, koldul vagy lop bárkitől és mindenkitől: csak hogy befejezhesse művét.”

„Az én tapasztalatom az, hogy mesterségemhez nincs más eszközre szükségem, mint papírra, dohányra, élelmiszerre és egy kevés whiskyre.”

„Az írónak nincs anyagi függetlenségre szüksége. Amire szüksége van, az mindössze ceruza és papír. Sosem tapasztaltam, hogy valami jó származott volna abból az írásban, ha pénzbeli ajándékot fogadtam el. A jó író sohasem szorul alapítványokra. Túlságosan is leköti az, hogy ír. Ha nem elsőrangú író, azzal ámítja magát, hogy nincs ideje vagy anyagi függetlensége. Jó művészet jöhet ki tolvajokból, szeszcsempészekből vagy lókötőkből. Az emberek valójában félnek attól, hogy kipróbálják, mennyire szívósak. A jó írót semmi sem teheti tönkre. Az egyetlen, ami tönkreteheti, a halál. A kitűnőeknek nincs idejük arra, hogy sikerrek vagy gazdagsággal törődjenek. A siker feminin, és mint az asszony, ha meghunyászkodik előtte az ember, semmibe sem veszi. Ezért az a legjobb bánásmód, ha beint neki az ember. Akkor talán majd ő csóválja a farkát.”

Faulkner 1954-ben.

„Semmi sem árthat egy ember írásainak, ha elsőrangú író. Ha az ember nem elsőrangú író, semmi sem segíthet rajta sokat. Kár a szóért, ha nem elsőrangú, mert már eladta a lelkét egy tál lencséért.”

„Az író inkább sebész, vagy kőműves legyen, ha érdekli a technika. Nincs semmiféle mechanikus módszer, recept arra, hogyan kell írni. A fiatal író bolondságot követ el, ha valamilyen elméletet követ. Az ember saját tévedéseiből tanuljon, az emberek csak saját hibáikból tanulnak. A jó művésznek – hite szerint – senki sem elég jó ahhoz, hogy neki tanácsot adhasson. Hiúsága mindenek fölött áll. Nem számít neki semmi, bármennyire tiszteli is az öreg írót, le akarja győzni.”

„Néha a technika beavatkozik, és átveszi az álom irányítását, még mielőtt az író maga hozzányúlhatott volna. Ez a tour de force, és a befejezett mű csak a téglák óvatos összeillesztése, hiszen az író talán minden szót tud elejétől végig, mielőtt az elsőt leírta volna.”

„Mert az én könyveimben mindig van egy pont, ahol az alakok föllázadnak, átveszik a parancsnokságot, és befejezik az ügyet – mondjuk valahol a 275. lap körül. Természetesen nem tudom, mi történne, ha a könyvet a 274. lapon befejezném. A művészben meg kell lennie annak a képességnek és bátorságnak, hogy ne csapja be magát.”

„Semmit sem tudok az ihletről, mert nem tudom mi az …, Hallottam róla, de sohasem találkoztam vele.”

„A művésznek nincs ideje a kritikusra hallgatni. Akik írói babérokra pályáznak, azok olvassák a kritikákat, akik írni akarnak, azoknak nincs idejük olvasni a kritikákat. A kritikus is azt igyekszik mondani: „Kilroy itt járt.” Munkája nem irányul a művész ellen. A művész egy fokkal a kritikus fölött áll, mert olyasmit ír, ami a kritikusra hat. A kritikus írása mindenkire hat, csak a művészre nem.”

„Nem vagyok irodalmár, csak író. Nekem nem szerez örömet a szakmai fecsegés.”

Az interjút készítette: Jean Stein

(Fordító megjelölése nélkül.)

Faulkner egyik utolsó írógépe, egy Underwood Universal Portable.

(Kép: Gary Bridgman, Oxford, Mississippi, 2000)

Forrás: Interjú! Nagy írók műhelyében. Európa Kiadó, Modern Könyvtár 92-93., Válogatta: Kulin Katalin, Budapest, én. pp. 279-302. Az eredeti interjú 1956-ban jelent meg a Paris Reviewban.

Pallag Zoltán: Noir

2009-08-31T17:51:00.008+02:00

(Out of the Past, 1947; r.: Jaques Tourneur)

Noir

Magányos férfi leszek egy bárban,

aki ismerős neked valahonnan.

Mindent leír, amit elmondasz neki,

mindig ott kávézik a sarokban,

beesett szemei lesznek, s titkai.

(1.)

Úgy viszlek haza, mint a többieket,

de nem beszélsz nekem kollégákról,

hogy milyen hülyék vagy éppen kedvesek,

nem leszel buddhista, és füved se lesz.

Egy gyenge nő leszel, aki remeg

és örül, ha néha megbocsáthat.

Félsz majd valamitől, ami én leszek.

Azt mondod jók a megérzéseid.

Azt mondod, rossz az előérzeted.

Egy fekete kabátot próbálok rádteríteni,

de észreveszed.

(2.)

Egy férfi leszek fekete kabátban,

aki nem téveszt utcát,

aki hallgatag és szép,

amikor vezet;

bal csuklóján majd egy bőrszíjas óra

mutat valamennyi időt, ami valamiből

még vissza lesz.

(Élet és Irodalom, 2009. július 31.)

Patricia Highsmith metamorfózisa

2009-08-30T22:17:00.006+02:00

No comment:

Bezzeg III.

2009-04-27T21:49:00.008+02:00

(A képeket innen és innen nyúltam.)

Hullrablás: szétkapkodják YSL művészeti gyűjteményét

2009-02-25T17:34:00.004+01:00

Mint ahogy azt korábban írtuk - persze nem ezért volt köztudott - Yves Saint Laurent (YSL) komoly művészeti gyűjteménnyel bírt, amit ezekben a napokban ad el a Christie's. A gyűjtemény (eddigi) sztárdarabja egy Eileen Gray fotel (FAUTEUIL AUX DRAGONS). Íme a fotel:

Íme a hír:

"89 milliárd forintért vettek Yves Saint Laurent hagyatékából

Kína közben a pekingi nyári császári palota kifosztásakor eltűnt szobrokat követeli vissza.
Továbbra is nagy sikerrel zajlik Párizsban a közelmúltban elhunyt Yves Saint Laurent hagyatékából rendezett árverés: egy gyűjtő 21,9 millió euróért (6,5 milliárd forintért) vette meg Eileen Gray egyik foteljét.
Ez volt a második legmagasabb ár, amit valaha árverésen egy bútordarabért fizettek, a vevő azonban nem kívánta nyilvánosságra hozni kilétét - közölte a Christie,s aukciósház. XX. századi bútorért azonban még nem fizettek magasabb összeget.
Az 1917 és 1919 között, barna bőrből készült art deco támlás fotelt mindkét karfáján sárkányfejek díszítik. Az ír születésű Eileen Gray (1878-1976) egyike a XX. század legjelentősebb tervezőinek. Egy általa tervezett többajtós szekrény közel 4 millió euróért (1,1 milliárd forintért) cserélt gazdát a kedd este második felvonásához érkező árverésen.
A Christie,s tájékoztatása szerint az Kína ugyanis olyan régi bronzszobrok visszaadását követeli, amelyek a pekingi nyári császári palota kifosztásakor és élettársa, Pierre Bergé tulajdonában lévő páratlan műkincsgyűjteményből rendezett árverés az első két este összesen 297 millió eurót (88,9 milliárd forint) bevételt hozott.
Szerdán a szobrok, az ázsiai művészet, az iszlám és az antik remekek kerülnek kalapács alá. Az árverés végső összege várhatóan messze túlszárnyalja majd az eredetileg 300 millió euróra (90,1 milliárd forintra) tervezett bevételt.
A hatalmas érdeklődést kiváltó árverés diplomáciai vonatkozásai miatt is nagy figyelmet keltett. Kína ugyanis olyan régi bronzszobrok visszaadását követeli, amelyek a pekingi nyári császári palota kifosztásakor tűntek el, és a divattervező gyüjteményéből kerültek elő. Az ügy már a párizsi bíróságot is megjárta, az ázsiai ország kormánya hivatalosan is az árverés megakadályozására szólított fel."

(MTI)

Derkó 2009

2009-02-24T21:33:00.011+01:00

Kémkedni voltam ma a Műcsarnokban, a Derkovits-ösztöndíj beadásán. Mivel 12.00 előtt jártam ott, nem érkezett még be minden munka, és az itt következő fotókban sincs semmi rendszer, nem fotóztam le minden alkotást, és a művészek neveit sem közlöm. Inkább csak egy hangulatjelentést adnék.
Beszéltem egy elismert fiatal művésszel (35 év alatt lehet csak pályázni), aki 9 éve próbálkozik. Megalázó ez az egész: fiatal fiúk, lányok hordják a festményeiket, szobraikat, objektjeiket, stb. a Műcsarnokba, kipakolnak, végig futják a többiek munkáit, aztán két nap múlva mennek a cuccért, hogy "basszák meg, jövőre nem adok be."
Persze, persze...

A császár, aki kapott a pofájára

2009-01-14T08:52:00.010+01:00

Lucius Verus római társ-császár, eredeti nevén Lucius Ceionius Commodus, decemberben múlt 1878 éves. Időszámításunk szerint 161-től Marcus Aureliusszal közösen uralták a Római Birodalmat. 169 tavaszán halt meg gutaütésben. „A Historia Augusta szerint Verus magas, jóképű, derűs arckifejezésű férfi volt, akinek szakálla a barbárokéhoz hasonlóan burjánzott, és szőke fürtjeit aranyporral hintette be. Beszéde akadozott, ugyanakkor művelt szónok és kicsit költő is volt. Szenvedélyes vadász volt, kedvelte a birkózást és más atletikus sportokat. Amikor hagyta, hogy szakképzett hadvezérei vezessék a légiókat, talán bölcsen cselekedett, mert hajlamos volt a könnyelműségre.” (Wikipedia)
Egy munkám miatt zoomoltam rá, és ha már így alakult megosztom veletek a Flickr.com-ról nyúlt fotóit. Valóban szép ember lehetett; most mégis néhány megcsonkított portréját válogattam össze. Nem volt nehéz, a fennmaradt szobrok nagy része hiányos.

Creative writing by Csehov

2008-12-22T10:21:00.014+01:00

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904)

Nekem az írásról általában Csehov jut eszembe (vagy Tolsztoj, vagy más); például ez a híres mondata: "Ha az első jelenetben egy puska lóg a falon, annak az utolsó jelenetben el kell sülnie." (Példa: 1995-ben, Matthieu Kassovitz Gyűlölet című filmje végén, és csak a végén, elszakad a lószőr, amely az egész film alatt Damoklész kardját tartotta Vincent Cassel feje fölött. Vagyis: pisztoly elsül, főhős meghal. Poén lelőve.)

Csehov prózatechnikai hitvallását remekül összeszedte Boncnok érdekes blogjának egyik bejegyzésében, ezért most nem is ez a bejegyzés tárgya, inkább teljes egészében idézném a "Mi található leggyakrabban a regényekben, elbeszélésekben és ehhez hasonlókban" című szövegét. Ebből az írásból a pengeszemű írót ismerhetjük meg, aki igazi boncnokként szedi elemeire korának orosz prózáját. (És kicsit én is felfedem áldott jó szívem, hiszen képes vagyok begépelni a teljes szöveget, csupa jóságból.) Naszóval:

"Mi található leggyakrabban a regényekben, elbeszélésekben és ehhez hasonlókban

Gróf, a hajdani szépség nyomait viselő grófnő, szomszéd báró, haladó író, elszegényedett nemes, külföldi muzsikus, korlátolt lakájok, dadák, nevelőnők, német jószágigazgató, amerikai örökséget váró nemesifjú. Csúf, de rokonszenves, vonzó arcok. Erős lelkű hős, aki megmenti a hősnőt a megbokrosodott lovaktól, és minden adandó alkalommal képes megmutatni öklének erejét.

Magas égbolt, végeláthatatlan, felmérhetetlen, felfoghatatlan messzeség... egyszóval: természet!!!

Világosszőke jó emberek és vörös hajú gazemberek.

Vagyonos nagybácsi, liberális vagy konzervatív, a körülményeknek megfelelően. A hős számára erkölcsi prédikációnál nagyobb hasznot jelent a halála.

Tambovi nagynéni.

A krízisre reményt nyújtó, gondterhelt arcú orvos: többnyire kopasz, és gömbfogantyús bottal jár. S ahol orvos van, ott van tisztes munkában szerzett reuma, migrén, agyhártyagyulladás, párbajban sebesült ápolása és a fürdőhely feltétlen tanácsolása.

Még az öreg uraságék idejéből itt rekedt inas, aki tűzbe menne gazdáiért. Talpraesett, szellemes fickó.

Kutya, amelyik éppen csak beszélni nem tud, papagáj és pacsirta.

Moszkva környéki nyaraló és elzálogosított birtok a délvidéken.

Villany, amely okkal, ok nélkül többnyire mindenütt szerepel.

Orosz bőraktatáska, kínai porcelán, angol nyereg, pisztoly, amely nem mond csütörtököt, érdemrend a gomblyukban, ananász, pezsgő, szarvasgomba és osztriga.

Véletlenül kihallgatott beszélgetésekből eredő nagy felfedezések.

Számtalan sok indulatszó és műszavak helyénvaló használatára irányuló igyekezet.

Finom célzások meglehetősen durva körülményekre.

A befejezés gyakori hiánya.

Hét főbenjáró bűn az elején és mennyegző a végén.

Vége."

Wessely László fordítása

***

Juteszembe. Egy creative writing vicc. (Mert ilyen is van.):

Egy egyetemi creative writing osztályt megkértek, hogy írjanak egy short storyt, ami az alábbi elemeket tartalmazza:

1. Vallás

2. Királyság

3. Szex

4. Rejtély

A díjnyertes írás ez volt:

"Úristen! - mondta a királynő - Terhes vagyok! De vajon kitől?"

Gázmaszkkal az élet

2008-11-10T11:02:00.009+01:00

Carnivále - A képi világ

2008-11-06T21:13:00.011+01:00

A már kultikussá vált Carnivále című HBO sorozat csupán két évadot élt meg, állítólag a magas előállítási költségek miatt. A sorozat igényességéhez nem férhet készség. A 30-as évek Amerikájának képi világát a legapróbb részletekig megkomponálták. Volt miből dolgozniuk: 1935-ben az ún. Farm Security Administration megbízott 23 zseniális fényképészt, hogy dokumentálják a világgazdasági válság után Amerika déli államainak rurális életformáját. Olyan fotósokról van szó, mint Walker Evans, Dorothea Lange, vagy Jack Delano. Az egyik zseniális FSA fotográfus, a kevéssé ismert Arthur Rothstein fotóiból válogattam néhányat, illusztrációként az itthon hibásan Vándorcirkusz alcímmel futott, lassúságában is rendkívül izgalmas sorozathoz. A Carnivále ugyanis nem egy cirkusz életét mutatja be, hanem egy freak show-ét, ahol torzszülötteket, és egyéb emberi látványosságokat mutogattak. Oroszlánokról, tornászokról és bohócokról szó sincs.
Aki látta a Carnivále-t, annak sokat mondhatnak ezek a képek. Aki nem látta, nézze meg. DVD-n már kapható.

Con Carny, 1939

Carnival Athmosphere, 1939

Mullet's, 1938

Dust Bowl Boy, 1936

Cimarron, 1936

Amarillo, Texas, 1936

On the Road, 1936

A tolsztoji jellemrajzról

2008-11-05T21:52:00.005+01:00

A szántó Tolsztoj (Ilja Repin, 1887)

Az írásról nekem legtöbbször Tolsztoj jut eszembe. Az Anna Karenina egyik legjelentéktelenebb mellékszereplőjét vizsgálva is sokat tanulhatunk tőle a jellemábrázolásról, ami nála mindig egy magasabb célt szolgált, túl a művészeten.
Megpróbálom bemutatni a tolsztoji technikát; hogyan jut el az író az Anna Kareninában az általánostól a legapróbb, látszólag jelentéktelen részletekig, és vissza. Ehhez azonban tisztáznunk kell, hogy mi az a zemsztvo. Zemsztvónak nevezték Oroszországban a járási és kormányzósági gyűléses képviselet, amely a helyi közgazdasági kérdésekben volt illetékes. E képviseleteket alkották a járási, illetőleg a kormányzósági földbirtokosok s a városi és községi képviseleteknek három évre választott tagjai. A regényben nagy jelentőséggel bír a zemsztvo, hiszen Tolsztoj nem csak Anna, a házasságtörő bukott asszony történet meséli el, de a cári Oroszország alapvető (köz)gazdasági kérdése, a falu és város ellentéte is foglalkoztatta. E konfliktus megszemélyesítői Szergej Ivanovics Koznisev, a híres moszkvai értelmiségi, számos gazdasági könyv szerzője, valamint a regény egyik fő alakja, - az irodalomtörténészek szerint az író alteregója - a vidéki életet és a munkát eszményítő, mégis kétségek közt hányódó Konsztantyin Dimitrics Levin (Kosztya), ”Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.” Legalább is Oblonszkij így mutatja be őt a barátainak.
A két szereplő két világrendet jelenít meg, amelyek rendszeresen összeütközésbe kerülnek. Persze testvéri konfliktusok ezek, a szakításig soha nem jutnak el. Ellentétüket Tolsztoj minden egyes találkozásuknál hangsúlyozza, sőt, a regény szempontjából e találkozások egyetlen apropója - a testvéri szereteten kívül - konfliktusaik, tehát a falusi és a városi élet konfliktusának bemutatása.
Egy ilyen találkozásról szeretnék beszélni. Szergej Ivanovics Koznisev május végén érkezett meg öccse birtokára, azzal az elhatározással, hogy ott kipiheni magát. Levin bárhogy is szerette testvérét, az életről – a falusi és a városi életről - vallott felfogása nagyon eltért az övétől. Levin szemében a falu az élet, a munka színtere volt, bátyja szemében a pihenésé. Levin számára együttlétük ezért volt nyáron különösen kellemetlen, mert ez az időszak a szüntelen munkáé volt, őt egész nap elfoglalta a gazdaság, szinte semmi másra nem maradt ideje. Bátyja helytelenítette, hogy Levin nem vesz részt a közügyekben, nem törődik a zemtszvo ügyeivel, ő a gazdasággal kapcsolatos munkákat nem tartotta komoly, az arisztokráciához méltó munkának. Levin viszont beállt parasztjai közé a rét kaszálásba, és komoly kihívásnak tekintette, hogy bírja-e velük az egész napi komoly munkát. Este boldogan tért haza, úgy érezte, hogy a munka terápia, remek gyógymód minden városi bolondságra, és általában a boldogtalanságra.
E különbségeket ábrázolandó volt kénytelen Tolsztoj a regény harmadik része második fejezetének első bekezdésében kificamítani a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna csuklóját, akihez menten orvost is hívtak. Orvosra valójában Tolsztojnak volt szüksége, hogy az ő segítségével árnyalja Szergej Ivanovics Koznisev jellemét. Hadd idézzem a teljes első bekezdést:

„Június első napjaiban történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszélgethet. Hogy felvilágosodott nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra. Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.”
(Németh László fordítása)

A fiatal orvos remek hallgatóságnak bizonyult a tisztán szellemi ember Koznisev számára, aki ilyen ajándékra ezen a civilizációtól távoli helyen nem is számított. Éppen erre a fiatal, érdeklődő szereplőre volt szüksége Koznisevnek, aki csodálja őt, és Tolsztojnak, aki általa adott dimenziót a fontosabb karakternek, segítségével bontotta ki a személyiségét. A fiatal orvos nem is bukkan fel többé a regény lapjain.

Mint látjuk, az Anna Karenina egyetlen bekezdésén a - látszólag - legjelentéktelenebb szereplőn keresztül is le lehet leplezni a jellemrajz egyik technikai fogását, és illusztrálni Tolsztoj alkotói módszerét.

*

Lábjegyzetként hadd idézzek Tolsztoj egyik 1906 decemberi naplóbejegyzéséből:

“A jellemeket így lehet meghatározni:
1. Nagyobb érzékenység, kisebb, egészen az … eltompultságig.
2. Nagyobb ész, kisebb, egészen az … ostobaságig.
3. Nagyobb szenvedély, kisebb, egészen a … közönyig, hidegségig.
4. Nagyobb alázat, kisebb, egésze az … önhittségig.
Ehhez még hozzá lehet adni az igazságosságot és a hazudozást, bár ez nem ennyire alapvető tulajdonság. A jellemeket ezek a vonások határozzák meg.”

Pulszky Ferenc: a kiállított múzeumigazgató

2008-11-04T22:00:00.005+01:00

Pulszky Ferenc

Nemrég egy rövid kamarakiállításon volt látható Pulszky Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeum egykori (1869-1894) igazgatójának hajtincse – a Magyar Nemzeti Múzeumban. A múzeum honlapja szerint „Saphier Dezső Tibor, Saphier-Herskovits Mária és Saphier Regina adta át a 28 különféle darabból álló Pulszky Ferenchez kapcsolódó kis gyűjteményét a múzeumnak. A tárgyegyüttes magában rejti több bőr bugyelláris társaságában Pulszky Ferenc lezárt kapszulában őrzött hajtincsét és szivarszipkáját, valamint különféle iratokat, újságkivágásokat, egy francia nyelvű menükártyát 1884-ből, s Pulszky Ferenc névjegykártyáját is.”
Ennek apropóján lássuk a muzealizálódott múzeumigazgató néhány gondolatát a nemzeti múzeumokról. Elgondolásait 1874-ben adta közre a Budapesti Szemlében (VIII. 1875: 242-257). Érdemes áthallások nélkül olvasni az idézeteket, ha meg akarjuk érteni Pulszkyt és a kort, amelyben alkotott:

“általánosan véve mondhatjuk, hogy a nemzetek műveltségi fokát a múzeumok száma s gazdagsága szerint lehet meghatározni”

“a múzeumok egyébiránt nem csak a művelődési fokot jelzik oly pontosan, mint a hévmérő a temperatúrát, hanem egyszersmind mutatják azt is, mily állás az, melyet minden nemzet a politikai világban követel. Nagyhatalmasságok fővárosai, vagy azon nemzetekéi, melyek nagyhatalmi állásra igényt tartanak, világpolgári irányt követnek gyűjteményeikben; széles látókörüknél fogva semmi sem idegen előttük, mi az emberi nem művelődéséről tanúskodik s azt felderíti.”

“korlátolt igényű nemzeteknél ellenben, melyek érzik másod- és harmadrendű állásukat s éppen azért hiúsággal pótolják a nagy nemzetek önérzetét, inkább tartományi muzeumokat találunk”

“Az angolok az által, hogy képtáraikat nemzetinek nevezik, csak azt akarják kifejezni, hogy nem királyi, hogy a nemzet adja rá a pénzt, nem a civillista. A ki azonban itt akarná tanulmányozni az angol művészeti iskolát, az nagyon csalatkoznék, itt a régi olasz iskolát találja képviselve, és sok szép spanyol, németalföldi s hollandus festményt, de két Turneren kívül semmi angol képet; ezek a South Kensingtoni muzeumban láthatók. A British Muzeumban is legkisebb tért foglalnak el az Angolországban talált régiségek.”

(A francia múzeumok) “a képeknek és szobroknak mind számára, mind műbecsére nézve még most is megverik mind a continentalis gyűjteményeket, központi vezetésük azonban nem volt oly állandó s következetes, mint a British Muzeumé. A kormányformákkal mindig megváltoztak az elvek is, melyek szerint a muzeumok igazgattak.”

“Nemzeti múzeum, mely kizárólag nemzeti jellegű volna, alig van több, mint Germanisches Muzeum Nürnbergben, a bajor Münchenben, a Römisch-Germanisches Mainzban s a két muzeum Koppenhágában és Stockholmban, azonban itt is lassan-lassan belopódznak az idegen elemek, hol becses hagyományok által, hol felvilágosítás és összehasonlítás céljából, s öltenek általános jellemet. A párisi gyűjtemények, melyek most harmadszor a “nemzeti” czímet viselik, miután időközben hol királyiaknak, hol császáriaknak címeztettek, tudvalevőleg cosmopolitikus irányban terjednek ki a culturtörténelem minden időszakára.”

“A vidéki múzeumok feladata felkutatni a vidék emlékeit s nevezetességeit, azokat az enyészettől megóvni, s összeköttetésben maradni a központi nemzeti muzeummal”

Barabás Lőrinc és a web 2.0

2008-11-03T21:22:00.007+01:00

Barabás Lőrinc (Fotó: Salamon Gergő)

Mennyit ad a sikereitekhez a web 2.0, a youtube, a myspace, és a honlapotok?
A youtube-on fennt van egy két videó. Azok biztos sokat nyomnak a latba. A klipünk lassan százezres nézettségű lesz. A myspace egyrészt egy honlap funkcióját tölti be, másrészt ismerkedős, csoportosulós dolgoknak is helyet ad. A honlapunk szintén egy fórum, amin a színpadon kívül tudunk a közönséghez, az érdeklődőkhöz szólni.

A hagyományos off-line (írott) sajtóban való megjelenéseitek (interjúk, riportok, kritikák) mennyire járultak hozzá a sikerhez?
Nem végeztünk statisztikai méréseket, de valahogy a rádió, tv, internet és írott sajtó vonalak egyaránt szükségesek és hasznosak.

Mennyire áll rátok a tendencia, miszerint a lemezeladások csak kiegészítő jövedelmet jelentenek a koncertekhez képest?
Nem tudjuk összehasonlítani, milyen volt 20 ével ezelőtt, csak hallomásból tudunk adatokat. Hát igen. Más volt. Most ez van, hátrányokkal, előnyökkel együtt. Ezt kell szeretni ...

Milyen összetételű a közönségetek? Megfigyelhető, hogy az internetet valószínűleg rendszeresen használó tízen- és huszonévesek a törzsközönség?
Igen, bár amennyire erre rálátásunk van, a mi közönségünkben az idősebb generáció is jelen van.

A web demokratizálódása háttérbe szorította a hagyományos kapuőrök, vagyis a lemezkiadók szerepét. Könnyebbséget jelent ez az esetleges nemzetközi karrier tekintetében?
Nem tudjuk összehasonlítani, milyen egy igazi kiadóval a hátunk mögött dolgozni. Az olyan hihetetlenül szabad, nemzetközi terep, mint az internet, nagyon sok lehetőséget rejt magában. Ebből kifolyólag nagyon sok más zenekarnak is rengeteg lehetőséget adhat. Óriási a verseny.

Bezzeg II.

2008-10-30T18:16:00.008+01:00

Az a kurva zár. Urban exploration Abbáziában

2008-10-29T11:53:00.013+01:00

„urban exploration fn. a nem nyilvános használatra szánt ember alkotta helyek felfedezése, a gépházaktól kezdve az esőelvezető csatornákon át a háztetőkig; az ilyen helyekre általában tilos a belépés
– Infiltration: A magazin, amellyel eljuthatsz oda, ahova nem lenne szabad”

Abbázia (ma Opatija, Horvátország) a 19. század végének 20. század elejének ma már legendás nyaralóhelye, gyógyfürdője a Monarchia fürdőkultúrájának nemzetközi jelentőségű színfoltja volt. Olyan hírességek fordultak itt meg mint Csehov, I. Ferenc József, Isadora Duncan, James Joyce, Gustav Mahler, vagy Sir Richard Burton felfedező, orientalista, valamint az egész magyar irodalom Jókai Mórtól Szabó Lőrincig. Korábban közöltem már egy fotósorozatot Zsuzsától az abbáziai temetőről, most itt van egy igazi abbáziai urban exploration-sorozat. Egy elhagyott hotelben jártunk a tengerparton. A házat óriási macskák és egy öreg bácsi őrizte. Kiakasztottuk a spaletta zárját és besurrantunk a bácsi háta mögött. Kifelé jövet megállapítottuk, hogy az öreg visszaakasztotta az ajtót, de nem volt nehéz kinyitnunk: miközben az erkélyt söprögette kisurrantunk a háta mögött. A zárat nem akasztottuk vissza. Biztosan káromkodott egyet, hogy mi az isten, szellemek?

Bezzeg

2008-10-28T21:31:00.011+01:00

Nem szeretem, ha a tőlünk nyugatra elterülő országokkal bezzegelnek, de a magyar könyvdesignt ismerve nekem is bezzegelhetnékem támad, amikor ilyen címlapokat látok:

(A képeket innen és innen nyúltam.)

3 kérdés a kritikáról Radnóti Sándornak

2008-10-27T21:18:00.006+01:00

Radnóti Sándor

Ön szerint nem arisztokratikusak kissé a nem tudományos irodalmi folyóiratokban megjelenő kritikák, ha azok olyan érvkészlettel operálnak, amely nem az elképzelt átlagolvasó tudására épít? Nem veszélyes automatikusan az irodalomtörténet számára írni?
Az elképzelt átlagolvasó helyett elképzelt művelt nagyközönséget mondanék. A Holmi kritikai rovatától tőlem telhetően távoltartom a tudományos terminológiát, amelynek a kritikában kevésbé tudományos, mint inkább szociológiai funkciója van: jelhangok ezek, amellyel a szerző a tudós közösséghez való tartozását kívánja igazolni. Ez nem arisztokratikus, hanem helytelen. Kivéve, amikor nem: amikor a szerkesztő és az olvasó meggyőződhet arról, hogy a jól megalapozott, bevezetett, megvilágított fogalom használata elkerülhetetlen. De - hogy tudományosan szóljak - a tudományos nyelv metanyelve (legalábbis a humanista, úgynevezett puha tudományokban) a köznyelv, s annak uralmát kell érvényesíteni, ha a megszólított nem a tudósok, hanem az olvasók közössége. Az úgynevezett kritika-vita, amelybe magam is beleelegyedtem, sőt, Piknik című 2000-es kötetem teljes egészében fölfogható e vitában való állásfoglalásnak, ilyesmiről szólt. Ma visszatekintve a másfél évtizeddel ezelőtti izgalmakra, úgy tűnik fel (magam erre nem gondoltam, de egy nemrég olvasott esszé a magyar kritikáról hívta fel erre a figyelmemet), hogy az a nézet győzött, mely szerint a kritika nem alkalmazott irodalomtudomány. Ma legalábbis egyetlen irodalmi folyóiratban sem tengenek túl azok a frusztrált kritikák, amelyek fiktív tudományos bizottságoknak, opponenseknek és professzoroknak akarnak megfelelni.

Helyettesítheti-e a honlapokon, blogokon megjelenő “Kurzkritik” a szinte teljesen hiányzó zsurnálkritikát?
A napilap-kritika hiánycikk Magyarországon. Holott szervesen csak erre épülhetnének a folyóiratok terjedelmesebb esszé-kritikái. Időnként egy-egy újság erőfeszítéseket tesz, de valahányszor a tulajdonos takarékosságra inti, ezzel kezdi a spórolást. A nagy nyugati napilapok gazdag kritikai rovatához, amelyből hétvégeken egy külön kritikai hetilap kerekedik ki (olykor még formálisan is: The New York Times Book Review, mint a napilap heti melléklapja) Magyarországon semmi sem mérhető. Két hetilap közöl jó színvonalon sok rövidkritikát: az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Narancs. De valóban, időközben megjelent a világháló lehetősége, sőt, az is, hogy a világhálón napilap-bőségben kritikát közlő folyóiratok tűnjenek fel. Esetleg olyanok, amelyek kizárólag kritikát közölnek. Ilyen a figyelemre méltó Revizor. Ez persze más, mint a blogkritika.

Ön szerint miben különbözik egymástól a zsurnálkritika és az irodalmi blogokra készült kritika? Melyek az alapvető különbségek a kétfajta kritika között? Miről kell lemondania és milyen többlete lehet az egyik, és a másik kritikának?
Nem állíthatom, hogy szakértője lennék a blogoknak. Ha a kritika annyi, hogy „nekem bejött”, azt persze kicsit keveslem. Mindenesetre elvben ugyanaz a blogkritika lehetősége, mint a problémája: nagyobb szabadság, nagyobb felelőtlenség. Íróknak, művészeknek ma vannak érdekes blogjaik. (Például Kornis Mihály, Szüts Miklós, Váli Dezső.) Ha egy jelentős kritikus (például Bán Zoltán András, Márton László [Budapest], Radics Viktória) kritikai blogot indítana, az - könnyen elképzelhető - intézménnyé válhatna, amelyre napjában sokszázan kattintanának. De ennek kevés a valószínűsége, méghozzá tisztán anyagi okokból. A hasonló nyugati blogok szerzőinek biztos egzisztenciája van.

Atlantic: újragondolva

2008-10-26T21:45:00.011+01:00

Az új címlap

A Népszabadság honlapja után (lásd hozzá Pollner kritikáját) az Atlantic Monthly is megújult. Nem csak online, de offline is. Az 1857-ben Bostonban alapított folyóirat olyan szerzőkkel büszkélkedhet, mint Ralph Waldo Emerson, Mark Twain, Emily Dickinson, Martin Luther King. A 151 évfolyammal, 1.791 számmal, és 400.000 előfizetővel bíró ojság főszerkesztője, James Bennet, az új számba ígérte a részleteket az új arculatról. A „Think. Again.” szlogen nem csak a designra vonatkozott; a lap pontosabban akarja pozícionálni magát: azoknak szól akik jobb kérdéseket és jobb válaszokat akarnak, a „bátor gondolkodók millióinak, akik minket olvasnak online és off.”

Belülről

Az új arculat és az ahhoz tartozó gerillamarketing mintegy 1.500.000 dollárjába került a lapnak. Az új kampány honlapján videókat láthatunk arról, hogy olyan újragondolt kérdéseket tesznek fel a járókelőknek a lap munkatársai, mint például: „Igaz, hogy a Google hülyévé tesz?”, „Miért hazudnak az elnökök?”, „Melyik vallás fog nyerni?”, „Kié lesz a következő ötleted?”, „Rosszat tesznek neked a jó könyvek?”, stb. Michael Bierut, a megbízást elnyerő Pentagram design vállalkozás vezetője, a Yale tanára nyerte el az új arculat elkészítésére szóló megbízást. A Pentagram blogján megnézhetjük a műhelyforgácsokat is. Ki-ki döntse el, hogy melyik tervet hozta volna ki nyertesnek. (Nálam a nyertes nyert.)

Az első szám, 1857

Olvasnivaló I.

2008-10-23T12:12:00.013+02:00

Perzsaszőnyegbombázás (via design Observer)

Cápa-perspektíva: Asako Narahashi fotói:
http://designpumpa.blog.hu/2008/10/23/asako_narahashi

Leopold von Sacher-Masoch gyér magyar recepciója. Poroljuk le a mazochizmust!
http://konyves.blog.hu/2008/10/21/mazo_pista_ausztriabol

Az MTI nem linkel kifelé (sem), viszont hírt ad a nagyok linkelési szokásairól:
http://hvg.hu/kultura/20081020_linkek_amerikai_hirportalok_hir_linkezes.aspx

Marc Rothko a Tate Modernben. Kritika a Times Literary Supplementben:
http://entertainment.timesonline.co.uk/tol/arts_and_entertainment/the_tls/article4990644.ece

Így kell eladni magazinokat az amsterdami Athenaeum könyvesbolt szerint:

http://www.youtube.com/watch?v=9gYC5SHl2qE

Ernst Barkmann noch lebt?

2008-08-09T11:56:00.010+02:00

Igen, még él. De miért kelti egy német háborús legenda saját halálának hírét? Ernst Barkmann ma a rajongók elől bujkál. A rajongók elől, akik nyomoznak utána. Számítógépes játékokban Barkmann Panzerjét vezethetjük, megvásárolhatjuk tankjának műanyag modelljét. Barkmann ma sztár.
Kicsit nyomoztam Ernst Barkmann SS-Oberscharführer után. 1945 márciusában 4 T-34-est lőtt ki Székesfehérvár környékén; Belsőbárándnál lőtte ki alakulata 3000-dik ellenséges harkocsiját; a háború egyik legendás harckocsi-parancsnoka volt, ún. “páncélos ásza”, 1936-tól a Waffen-SS tagja. Végigharcolta a háborút, részt vett 1939. szeptember 1-én Lengyelország német megszállásában, majd 1940 májusában Franciaország megszállásában, azután az 1941 júniusában a Szovjetúnió ellen indított ún. Barbarossa hadműveletben. Dnyeprpetrovszknál súlyosan megsebesült, ekkor Hollandiába küldték, európai SS-önkénteseket kiképezni, majd áthelyezését kérte az újonnan alakult Waffen-SS páncélos fegyvernemhez. Így került a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztályhoz (2. SS-Panzer-Division „Das Reich“). 1942/43 telén visszaérkezett a Keleti Frontra, ekkor Alfred Hargesheimer SS-Rottenführer páncélosára (PzKpfw III ausf J/1, vagyis: Panzerkampfwagen III) került géppuskásnak. 1943-ban részt vett a kurszki tankcsatában. Működése alatt több mint 83 ellenséges harckocsit lőtt ki. 1945 áprilisában Ausztriában adta fel magát a briteknek.

A háború után Ernst Schmuck-Barkmannra változtatta a nevét, szülővárosa Kisdorf (Hamburgtól északra, Schlesswig-Holstein tartományban) tűzoltóparancsnoka, majd polgármestere lett. A kisdorfi tűzoltóság honlapja szerint 1997-ben elhunyt. Csakhogy a Wikipedia szerint Barkmann még mindig él. Kis guglizás után kiderül, hogy a CDU kisdorfi frakciójában tevékenykedik.
Barkmann elérhetősége nyilvános: 24629 Kisdorf, Etzberg 51, (a focipálya mellett). Úgy hírlik viszont, hogy nem szívesen nyilatkozik. Pedig érdekes lenne szóra bírni.

Seggrepacsi, mi?

2008-08-05T22:29:00.004+02:00

Ungvári Tamás egy arrogáns fasz. Azt hiszem ezt bátran leírhatom arról az Ungvári Tamásról, aki Arthur Koestler nőügyeinek örvén fejtette ki a véleményét többek között a politikai korrektségről és a feminizmusról az ÉS legutóbbi számában.
Fő tételét így vezeti be: “A Szovjetunió bukása egyúttal Marx feltámadásának napja volt. A marxizmus megannyi mutánsa jött divatba. A nyugati világ közös ideológiája a politikai korrektség lett, kényszerpluralizmus, diverzitás, multikulturalizmus, antikolonializmus. Egyetlen ellenfél helyébe a politikai korrektség hidrafejeket vizionált. Elnyomott női nem, kánon és hagyomány, metafizika, a döglött fehér hímek kultúrája, ez mind mint fenyegetés jelent meg azon az üres téren, amelyet egykor a bolsevizmus foglalt el.”
Majd így folytatja: “A baloldali társadalomkritikától a történelem ellopta a történelmi ellenfelet, s miután az ideológiák java ellenségképből táplálkozik, a vert hadak egy bűnös civilizáció múltját vizionálták, az értékek kisajátításának bűnét, a történelmi férfiuralom rettenetét. A múlt eltörlése ezúttal is a jelen titkos apológiáját szolgálta.”
Cikkéből tehát megtudjuk, hogy szerinte a mai egypólusú világban a rendes ellenségkép nélkül lézengő értelmiségnek elemi érdeke a marxizmus olyan mutánsainak életben tartása, mint például a politikai korrektség, a multikulturalizmus, az antikolonializmus, na és persze (és főleg!) a feminizmus.
Ungvári Tamás egy arrogáns fasz, amikor ilyeneket ír: “Nemi erőszak! - ez bizonyíték nélkül is megsemmisítő csapás abban a hisztérikus légkörben, amelyikben minden emberi közeledés a rasszizmus kísértetét idézi fel, amelyikben egy szemvillanás nemi erőszaknak érzékelhető, a seggrepacsi állásvesztéssel jár.”
E sorokból arra következtetek, hogy Ungvári nem találna semmi kivetnivalót abban, ha valaki jól megmogyorózná.
Én mégsem tennék ilyet.

Te is lehetsz történész, ha nem vigyázol

2008-08-04T22:21:00.007+02:00

„Az internet forradalmasítja a történetírás évszázadok óta lényegében változatlan munkáját. Saját dokumentumaival és tudásával bárki hozzáírhat a történelmi tudástárhoz” írja a Metazin a Boston Globe cikkére hivatkozva. Egyes történetivé vált események résztvevői és leszármazottaik tartalomgyártókká válnak, amikor dokumentumokat, adatokat, és fényképeket töltenek fel. Ezen kívül a szemtanúk életrajzait és elérhetőségeit is felpakolják, ahonnan az amatőr és profi történészek már könnyen elindulhatnak kutatásaik során.
A washingtoni Kongresszusi könyvtár kezdeményezésében „tavaly több ezer képet tettek fel a Flickr fotófeltöltő portálra, - írja a Metazin - s azt kérték a látogatókról, hogy próbálják meg azonosítani, mit ábrázolnak a felvételek, hol készültek, mikor és milyen körülmények között. Ezrével érkeztek a tanúk és az amatőr kutatók válaszai. Egy híres fényképről például, amely egy bombázógépet összeszerelő katonafeleséget ábrázolt (míg a férj a tengeren túl küzd a szabadságért, az asszony a két gyenge kezével látja el őt fegyverrel), kiderült, hogy propaganda-felvétel: egy fotómodell alakította a munkásasszonyt.”
A cikk szerint nagy probléma, hogy az olvasó elvész az így létrejövő rengetegben, ezért szükség lesz a hagyományos történészre is, aki „értelmes történetet tud összeállítani a hatalmas anyagból. Igaz, ehhez is a sokaság segítségére lehet szüksége. Az ilyen a hatalmas anyagot ugyanis egyetlen ember nem képes átnézni.”

Szerintem inkább a mind pontosabb címkézés jelentheti a megoldást, így egyrészt könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat a magányos adatok, és keresésük is leegyszerűsödik. Ezen kívül hasznos lehet néhány olyan nagyhatású tartalommegosztó oldal, ahol ezek az adatok (fotók, videók, szövegek, térképek, hanganyagok, stb.) találkozhatnak. Ez az elv látszólag főleg a 19. és a 20. század kutatására lehet nagy hatással, de amennyiben a különböző múzeumok digitalizálnák, kereshetővé tennék gyűjteményeiket, hihetetlen mértékben megnövekedne a régészeti, néprajzi, művészettörténeti módszerekkel is kutatott korszakokra vonatkozó történeti tudás.
A kutatás csodákat vár az orosz, és a volt Szovjetunió más tagállamainak archívumaiból. De még a magyar gyűjtemények digitalizációja sem valósul meg a közeljövőben - ehez hiányzik a központi akarat, egyfajta idealisztikus szemléletmód, és a pénz.

Ne féljetek!

2008-08-02T14:02:00.004+02:00

Bal, jobb, bal, jobb, mennek a majmok.

Mottó: "Nincs nálunk antiszemitizmus , de lenne igény rá."

György Péter írja az Élet és Irodalomban (2008. Július 25.) “Az új szélsőjobboldali paradigma” című cikkében a Magyar Gárda kapcsán, hogy „a mai magyar társadalomnak nincs semmiféle, a közös jövőt lehetővé tévő fantáziája, víziója, ha tetszik, ’jövőképe’, és ez - minden mástól függetlenül - önmagában véve is létrehozhatta azt a szélsőjobboldal által elfoglalt virtuális teret, ami a mesebeli faluközösség képét állítja a globalizációtól szédülő, instabil identitások hálózatai között élők elé. S ez akkor is nagyon nagy baj, ha amúgy tényleg tudjuk a történelemből, hogy nácik mindig, mindig ezt ígérték: az akolmeleg közösség rendjét. Ezt ígérték azoknak a németeknek, akik a lebombázott városok mélyén haltak meg, ezt ígérték azoknak a német kiskölyköknek, akiket 1945-ben kizavartak a frontra, de előtte a Führer még meglegyintette az arcukat. A Magyar Gárda egyrészt a szociális vákuum teremtette üres térbe lépett be, másrészt - az egész magyar szélsőjobboldallal együtt - egyre jobban igyekszik kihasználni a társadalmi fantázia közös elemeinek hiányát.”
Az akólmeleg közösség rendje megfelel az ontológiai biztonság Giddens-i fogalmának. Ahogy Malinák Judit írja egy tanulmányában „A társadalmat hullámzásokban tartják az interakciók, amelyek már semmilyen fix bizonyossághoz, autoritív parancshoz nem igazodnak. Ezáltal a mindennapi élet ontológiai biztonsága megkérdőjeleződik. Az ontológiai biztonság az ember identitásának folytonosságába, valamint az emberi cselekvés materiális és szociális kontextusának állandóságába vetett hit. Az ontológiai biztonság Giddens (1995) szerint csak akkor érhető el, ha az egyén egy belső autentikusságot képes kifejleszteni, ami a társadalmi és kulturális változásokkal szemben állandó.” Tehát az ontológiai biztonság megkérdőjelezése olyan fenyegetést jelent, amely ellen védekezni kell, és pontosan ez a félelem vezet el a Magyar Gárdához, „az idegen tapasztalatból adódó szorongás a globalizált világban”, ahogy Zombory Máté fogalmaz egy 2006-os tanulmányában. Félelem a kulturális homogenitás, a kulturális higiénia megbomlásától (az idegenektől, a bevándorlóktól, a szexuális másságtól) a szélsőjobboldal megerősödésének egyetlen lehetősége, amit maradéktalanul ki is használ, hiszen ebből él.
Nem tudom pontosabban megfogalmazni e belátásokat Nidermüller Péternél, aki már 2007-ben leírta, hogy a radikális jobboldal “elsősorban azokat a különböző társadalmi környezetekből származó csoportokat - az ipari munkásság maradványait, az egykori középosztály leszakadó részét - reprezentálja, akik úgy érzik, hogy őket figyelmen kívül hagyja a késő modern társadalom, s ezért kiszorulnak belőle. A mai európai társadalmakban nem kevés azoknak az embereknek a száma, akik kulturális háztartásuk, hagyományaik, szocializációjuk, az általuk birtokolt tudás okán nem képesek követni a modernitás fejlődését, s nem találják helyüket ebben a megváltozott világban. Nem csak azért nem, mert sokan közülük az egykori nagy iparvárosok mára lezüllött lakótelepein laknak, ahol a fizikai környezet romlása az ott lakók társadalmi státusának süllyedését szimbolizálja. Nem csak azért, mert jóval behatároltabbak az esélyeik, hiszen nincsenek meg az anyagi eszközeik, hogy gyakorolják a választás lehetőségét, s ezért nem látnak perspektívákat maguk előtt. Hanem elsősorban azért, mert felismerik, hogy azok az értékek, normák, hagyományok, amelyek a számukra fontosak, elveszítik jelentőségüket a társadalom a mai morális rendje és kulturális koherenciája szempontjából. Az, amit ők képviselnek, a társadalom nagyobbik része számára elvesztette a kulturális, társadalmi és politikai jelentőségét. Ebben a helyzetben a szélsőjobboldali ideológia annak a lehetőségét villantja fel, hogy a modern társadalomnak létezik egy alternatív formája - létezik valami, amit "ellenmodernitásnak" nevez a társadalomtudomány, egy eszme, amely a társadalom és politika organikus felfogásán alapszik, ami azt az illúziót kelti, hogy túl lehet lépni a jelentől való félelmen (György Péter), hogy helyre lehet állítani a korábbi társadalmi státust, vissza lehet szerezni az elveszett biztonságot. A radikális jobboldal ideológiája azért veszélyes, mert azt a benyomást kelti, hogy a kapitalizmus, a modernitás fejlődése megállítható, visszafordítható; hogy a jövő a múltban rejtőzik. Valójában azonban a szélsőjobboldali ideológiák nem tudnak mást kínálni, mint egy végletekig leegyszerűsített, primitív politikai magyarázatot - de éppen ebben rejlik a veszélyességük.”
A jelentől való félelem tehát visszafelé mutat, ami mindig tragikus következményekkel jár. Pedig már 1978-ban, születésem évében megmondta II. János Pál, hogy „Non avete paura!” Ne féljetek!

PS.: Egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan: mit lehet tenni, hogy ez a kép (a szélsőjobboldal) ne legyen perspektíva oly sokaknak, milyen alternatíva kínálható e közösségeknek?

(Aki tudja a választ kommenteljen!)

Legyél te is vidám író!

2008-07-30T21:38:00.038+02:00

Stefan Sagmeister a boldog designról tartott TED-előadásán, 2004-ben bemutatta egypár szomorú és boldog író fotóját, ami engem is megihletett, így hát én is összegyűjtöttem néhány magyar író/költő képét. Íme:

Szomorú írók:

József Attila

Bartis Attila

Bertók László

Kemény István

Tóth Krisztina

Márton László

Pályi András

Térey János

Jékely Zoltán

Illyés Gyula

Csoóri Sándor

Döbrentei Kornél

Vidám írók:

Kertész Imre

Háy János

Dragomán György

Örkény István

Tandori Dezső

Kukorelly Endre

Nádasdy Ádám

Petri György

Lőrincz L. László

Pilinszky János

Füst Milán

Faludy György

Magyar designkultúra egykor. És ma?

2008-07-28T21:30:00.009+02:00

Magyar design egykor. Ikarus 60. Tervezte: Finta László. (Fotó via Old Ikarus)

Gondolatébresztő, elszomorító, és reménykeltő tanulmányt közölt Szentpéteri Márton egykori (?) reneszánsz-kutató, designkritikus a Kommentár 2008/1-es számában. A “Designkultúra a mai Magyarországon. A fenntartható fejlődés perspektívája” címet viselő szöveg számomra az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb (tudományos) olvasmánya volt. Hogy miért? Mert ritkán vált ki belőlem ilyen-olyan szakmai tanulmány ilyen-olyan érzelmeket, mint például a felháborodás, a csalódás, és a bizakodás. Tudom, ez így - talán nem is kissé - patetikusan hangzik, de ha figyelmesen elolvassátok - ezt azért nem spórolom meg nektek - biztos vagyok benne, hogy ti is rácsodálkoztok, hogy hova a fészkes fenébe tűnt a hétköznapi magyar tárgykultúra, ami azért, ha nem is olyan harsogóan, de jelen volt, mondjuk a Kádár-kori Magyarországon. (Pfuj, régi szép idők!) Lássuk tehát Szentpéteri főbb tételeit 10 pontban összefoglalva:

1: A design “komoly ügy”. A “designos” egy semmire se jó, vacak kifejezés, leginkább a “vidám”, “fiatalos”, “jópofa”, “trendi”, “agyament”, “színes-szagos” jelzők szinonímája, holott a designnak “mélyreható kultúraformáló, társadalmi szerepe” kellene, hogy legyen.
2: “[ A] design az emberi életminoség meghatározó tényezője.” (John Heskett)
3: “Minden ember designer.” (Victor Papanek)
4: A designkultúra fogalmának ötféle értelmezése (by Daniel Koh & Guy Julier) közül itt csak a negyediket (Design Culture as agency) emelnem ki, amely szerint a designkultúra nem csupán a cégek piaci szerepét erősítő tényező, hanem a világot jobbá tenni képes szellemi erőforrás. Szentpéteri itt Guy Juliert idézi: “A világ megváltoztatható egy újfajta designkultúra segítségével.”
5: A mentális avagy kulturális értelemben vett rendszerváltozás igen lassan látszik megvalósulni.
6: Szomorú igazság, de “az ipari formatervezőknek munkát adó magyar ipar gyakorlatilag teljesen megszűnt létezni”.
7: Szentpéteri szerint lett volna lehetőség arra, “hogy a honi vezető márkákat gyártó cégek - mint például a Ganz vagy az Ikarus - privatizációjuk során olyan reformokon menjenek keresztül, amelyek azt eredményezték volna, hogy a fejlesztés - beleértve a formatervezői munkát - Magyarországon marad.”
8: A magyar design felvirágoztatása nemigen kötődhet a magyar ipar felélesztéséhez, “egészen más útját kell kifundálni a hazai design megújításának és promótálásának.”
9: Szentpéteri az egyik lehetőséget a “befogadó tervezésben” (inclusive design) látja. Szerinte “a befogadó tervezés elsősorban a helyi problémáknak a helyi kreativitásra épülo, alacsony technológiai igényű és költségvetésű megoldásában érdekelt, s innovatív ereje is éppen a globális perspektívákkal számolni kész lokális gondolkodásban rejlik.”
10: “A hazai design szempontjából is perdöntő, hogy kialakul-e egy olyan befogadó politikai közeg Magyarországon, amelyik a befogadó tervezés feltételeit biztosítja”, vagyis létrejön-e egy nemzeti designstratégia.

Ikarus 630 (Fotó via Old Ikarus)

Biztos vagyok benne, hogy a szerző megjelenés előtt álló könyvében részletesebben is kifejti felismeréseit, és elképzeléseit. Remélhetőleg megoldási javaslatokat is hosszabban kifejti majd.

0.00156 hektárnyi lehetőség New Yorkban - interjú Erdősi Anikóval

2008-07-27T10:30:00.010+02:00

Június 21-én Brooklynban megnyílt New York legújabb galériája, a 0.00156 acres. Két független kurátor Veronica Mijelshon, és Erdősi Anikó közös projektje olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó műv(ész)eknek ad helyet, mint az emigráció, urbanizáció, környezet, oktatás, egészség, politika, stb. A megnyitón Marjetica Potrč Future Talk Now: The Great Republic of New Orleans című videóját mutatták be. Kíváncsi voltam, hát megérdeztem Anikót a dologról:

Mit jelent a galéria neve, 0.00156 acres?
A 0.00156 acres (hektár) a galéria pontos mérete. A kis helyre egy azon túlmutató perspektívábol való rálátás pozícióját írja le. Fontos, hogy ez nem egy tradicionális galéria, hanem egy project-space, ami nemcsak a rugalmasságára hanem a kisérleti jellegére is utal. Más szóval a hangsúly nem az intézményen, hanem a programon van.

Mennyiben más a 0.00156 acres, mint a többi galéria?
A galéria célcsoportját elsősorban a helyiek, Brooklyn ezen kerületében élők alkotjak. A környék lakosságát túlnyomó többségben tudatos, felelősen gonldokodó, intellektuális vagy kreatív munkát végző 25-50 közöttiek teszik ki.
Ezért is érdekes, hogy egyetlenegy galéria sincs ezen a részen. Egy olyan helyet akartunk létrehozni itt, ami a művészeten keresztül olyan aktuális társadalmi kérdésekre fókuszál, ami az embereket érdekli, és amiről érdeklődesük nem feltétlenül merül ki a média által uralt véleményformaló mechanizmusokban.

Milyen nehézségekekkel kellett szembesülnötök a megvalósításkor?
A tér, a ház tulajdonosának támogató hozzállása folytán szerencsére adott volt. Jelenleg egy non-profit szervezeti forma kialakításának, és annak adminisztrációs beiktatásán dolgozunk, hogy képesek legyünk hivatalos támogatásokat is fogadni, mert jelenleg csak saját kurátori munkánk, időnk es energiánk adja a működés alapját.

Mondanál valamit a művészről, Marjetica Potrčról? Miért éppen New Orleans?
Marjetica Potrč rendkivül aktív, világszerte jelen levő kortárs kepzőművész, aki elsősorban kortárs urbánus struktúrákra és tendenciákra reflektál. Főleg installációkban megnyilvánuló művészeti projektjei mögött általában alapos, az adott város, térség szociális, építészeti, kulturtörténeti stb. jellemzőire iranyuló kutatás áll. A 0.00156 acres-ben bemutatott videó is egy összetettebb project része, amelyet a művésznő a Katrina hurrikán által 2005-ben súlyosan sújtott New Orleans-ban valósitott meg. A Great Rebublic of New Orleans videó azt mutatja be, hogy hogyan viszonyulnak a helyiek a vízhez. Egy olyan városban ahol a víz meghatarozóbb szerephez jutott és jut ma is, mint a szárazföld. A felvételekből Potrč egy tiszta szerkezetű videót szerkesztett, amelyben a város lakói vallanak a Mississippi folyó generáciok óta ismert áradásai, iletve az állandó hurrikánok adta kihívásokról, vagy arról, hogyan változtatták meg az esővíz gyűjtését és használatát tiltó törvényeket, és építettek kettős csatornarendszert, amely lehetővé teszi az ivovíz gazdaságosabb használatát.

Hogy sikerült a megnyitó? Milyenek a visszajelzések?
A megnyitó remekül sikerült, annak ellenére hogy már jócskán belecsúszott a szabadságolási, nyári szezonba, számunkra is meglepően sokan jelentek meg, és a helyiek között különösen erős visszhangra talált a kezdmenyezés.

Hol van az a plafon, amit el szeretnétek érni?
A galéria belmagassága 3 méter, ezzel dolgozunk. De ezen túl nincs plafon. A határok minden percben máshol vannak, és ez az egyik előnye egy ilyen projektnek. Egy biztos, nem akarjuk hogy egy ‘New Museum’ legyen, sem a közeli sem a távoli jövőben.

Hogyan tovább?
A következő kiállításunk egy Brooklyn-ban élő, Nicaragua-i családban az USA-ban született médiaművész Ricardo Zuniga új munkája. A Vagabundo című animáció egy videójáték, amely a bevandorlás jelenségével foglalkozik. A játékos egy Latin-Amerikából illegálisan bevandorolt főhős szerepét veszi fel, aki az asszimilálódás különböző fokozatain megy át, és ha jól játszik, a végén elnyeri helyét a ‘másik oldalon’, ahol már ő dönthet az új bevandorlók sorsáról.

PS.: Meg lehet ebből élni?
Persze hogy nem. Mindekettőnknek állása van.

Eco: Dan Brownt én találtam ki

2008-07-25T12:35:00.005+02:00

Évek, talán évtizedek óta várta a Paris Review mikor áll kötélnek Umerto Eco, és ad interjút a folyóiratnak. Végre megtört a jég, Lévai Balázs után a legnagyobb hatású irodalmi orgánumnak is sikerült becserkésznie A rózsa neve íróját. Néhány új infó, amit a honlapjukon közölt interjúrészletből megtudtam:

0: arról, hogy gyerekkorában kaland-, és fantasy regényeket írt, amelyek Malajziában, és Közép-Afrikában játszódtak, már tudni lehetett
1: szerinte 15-16 évesen a költészet olyan, mint a maszturbáció
2: anyai nagyanyjától örökölte az irodalomhoz való affinitását
3: bevallja, hogy bizonyos szempontból mindegyik regénye önéletrajzi
4: gyermekkorában jól trombitált, ma már nem annyira, de minden nap játszik
5: a hegedű nem érdekli
6: ahogy öregszik, egyre jobb a memóriája, nemrég véletlenül felfedezte, hogy az alessandriai dialektust is bírja még
7: nem él a középkorban, inkább csak elképzeli
8: katolikus nevelést kapott, belépett egy nemzeti katolikus diákszervezetbe, innen a középkori esztétika iránti érdeklodése, de
9: a Vatikán hivatalos lapja, XII. Pius pápa alatt, eretnekséggel és kommunizmussal vádolta meg a szervezetet. Ez arra késztette, hogy felülvizsgálja hitét
10: úgy gondolja, nem lehet komoly tudós, aki nem néz televíziót
11: kedvenc sorozatai a DVD-n nemrég kijött Starsky és Hutch, valamint a CSI, a Miami Vice, a Vészhelyzet, és a Columbo
12: olvasta a Da Vinci-kódot, amely szerinte a Foucault-inga vadhajtása
13: Dan Brown a Foucault-inga egy karaktere
14: Eco találta ki Dan Brownt, aki szerinte nem is létezik

PS 1: Nekem sajnos nem sikerült becserkésznem, amikor legutóbb Budapesten volt, nem volt türelmem végigállni a sort, így lemaradtam a találkozásról. Mindegy, van róla egy fotóm, és a sorról ahova nem álltam be.

PS 2: Columbóról eszembe jut Bornai Tibor Má című verse: “Kalambó, Kalambó / elég volt a kalandbó / má.”

PS 3: Egy fotó Eco budapesti látogatásáról:

Boldogság (Demszky Gábor, Barna Imre, Umberto Eco)

Sebald a pusztulásról

2008-07-23T22:24:00.009+02:00

"Valahol természetesen tudjuk, hogy a túl hatalmasra nőtt épületek a lerombolásuk árnyékát vetik előre, és kezdettől fogva annak megfelelően tervezték őket, hogy milyen utóéletet élnek majd később, romként."

(W. G. Sebald: Austerlitz. Europa Kiadó, Budapest, 2007. Fordította: Blaschtik Éva)

Előtte (Gustave Doré, 1865):

Utána (Pieter Brughel, 1563):

Philippe Starck vs. Ora-Ito

2008-07-23T21:22:00.005+02:00

A designerpápa Philippe Starck a Kronenbourg 1664 sörnek tervezett csomagolást 59 évesen. Ora-Ito 2002-ben 25 éves volt, amikor elkészítette a Heineken sörösdoboz terveit. A végeredmény:

És a Starck-féle Kronenbourg 1664:

Ne olvasd el ezt a bejegyzést, ha nem vagy orientalista!

2008-07-23T19:49:00.011+02:00

Azért ne, mert nemrég interjút készítettem Peter B. Golden neves turkológus-történésszel, akinek a neve valószínűleg nem sokat mond a laikusoknak. Persze, Kovács Zoltán örökzöldjét idézve, a fasz tudja mi van kínában - vagyis hogy kit mi érdekelhet. Szóval Golden a középkori sztyeppe legnagyobb kutatója a Rutgers University tanára. A szakmát a magyar származású Halasi-Kun Tibortól tanulta, aki viszont anno Budapesten Németh Gyulától és Ligeti Lajostól. Itt egy rövid részletet közlök a hamarosan az Árgusban megjelenő szövegből, Golden magyar "vonatkozásairól":

Hogyan ismerte meg Halasi-Kun Tibort?
Először akkor találkoztam vele, amikor végzős hallgató voltam a Columbia Egyetemen 1963-ban. Ottomán történelmet tanultam nála 1964-ben, és lényegében ezzel kezdődtek meg turkológiai tanulmányaim. A legtöbb hallgatója oszmán-kutató volt, én voltam az egyetlen, akit az eurázsiai sztyeppék világa érdekelt.

Mit tanult Halasi-Kuntól?

Ez így elég nagy téma. Formálisan az oszmán történelmmel foglalkozó óráját látogattam, amelyeken persze gyakran lehetett hallani tőle a kazárokról is. A doktori disszertációm tanácsadója is ő volt. Napi kapcsolatban álltunk tehát. Ő tanácsolta, hogy tanuljak Törökországban egy évig, amit 1967-ben meg is tettem. Ő keltette föl az érdeklődésemet a korai magyar történelem problémái iránt is.

Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel?
Halasi-Kun szorgalmazta, hogy tanuljak magyarul - azért, hogy megismerhessem azt a gazdag magyar nyelvű szakirodalmat, amely a turkológiával és a magyar koratörténettel foglalkozik. Egyszerűen csak vettem egy magyar nyelvtankönyvet, elolvastam és belekezdtem Németh híres könyvébe a magyarok honfoglalásról (Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása). Eleinte nagyon lassan haladtam, de ahogy az alapokon túl egyre bővebb szókincset sajátítottam el, a fejlődés felgyorsult. Azt hiszem, ez volt az egyik legjobb döntés, amit a tudományos munkám során meghoztam. Németh műve jelentős hatással volt a kutatásaimra.

Mesélne arról, hogyan került kapcsolatban a magyar tudományos élettel?

Amikor 1968-ban eljöttem Törökországból, Budapestre látogattam, hogy találkozzam Némethtel, Ligetivel, Czeglédyvel, Schutzcal, Róna-Tassal, Karával és Feketével. Eljártam a heti turkológiai "Kruzsok"-találkozókra a Belvárosi Kávéházba. Velük a későbbiekben is tartottam a kapcsolatot. Vásáry Istvánnal pedig akkor találkoztam, amikor az Egyesült Államokba utazott egy konferenciára, és azóta vagyunk barátok is. Vásáryval és Róna-Tassal máig tartjuk a kapcsolatot. Vásáry társszerzője az egyik fejezetnek, ami az általam is szerkesztett Cambridge History of Inner Asia második kötetében jelenik majd meg. Róna-Tassal pedig közösen szerkesztjük az 1999-es kazárokról szóló (jeruzsálemi) Nemzetközi Kollokvium jegyzőkönyveiből készülő anyagot. Szintén közösen vettünk részt abban az iráni-török témájú munkában, amely a Swedish Collegium támogatásával folyt tavaly Uppsalában. Állandó kapcsolatban vagyunk. Halasi-Kun, Ligeti és Schütz is közreműködtek a Rasulid Hexaglot munkálataiban, és az 1970-es években többször is Budapestre utaztam, amikor ezen a könyvön dolgoztam. Kapcsolatom a magyar tudósokkal a régi időkbe nyúlik vissza - már nem csak kollégák ők, hanem barátok is, hosszú évek óta.

Kik voltak a Kruzsok-kör tagjai, és álatlában miről beszélgettek a Belvárosi Kávéházban?

Nagyon régen, 1968 januárjában ismertem meg ezt a társaságot, ahová Németh Gyula hívott meg. Akkor jártam először Magyarországon, miután egy évig Ankarában tanultam. Akkor csak néhány napot töltöttem Magyarországon, aztán Varsóba utaztam, onnan pedig a Szovjetúnióba a rokonaimhoz. Ahogy most Némethre gondolok, eszembe jut, hogy Fekete is ott volt a körben és még ketten vagy hárman, de az ő nevükre már nem emlékszem. A társalgás egyrészt a turkológiával kapcsolatos kérdésekről folyt (Fekete különböző kéziratok példányait hozta a találkozókra), másrészt viszont nem-tudományos témák is szóba kerültek - köztük, gondolom, ilyen-olyan pletykák is, de mivel nem ismertem teljesen a kontextust, így ezeket kevésbé értettem. Nagyon érdekelték őket a törökországi élményeim, ahol az előző tizenhárom hónapot töltöttem. A találkozók - legalábiss abban az időben - délben kezdődtek. Ugyanekkor ismerkedtem meg Karával, Ligetivel, Czeglédyvel és Schütz Ödönnel is. Utóbbi hármójukkal a későbbiekben is tartottuk a kapcsolatot, különösen Schützcel. Németh nagyon jó formában volt akkoriban és igen fanyar humora volt. Amikor legközelebb láttam (1976-ban) már beteg volt, ágyhozkötött és szellemileg kevésbé éber.

Eddig tehát a részlet. Aki mégis elolvasta, pedig laikus, az vessen magára. Esetleg a tisztábban látás érdekében olvassa mellé egy korábbi interjúmat a nemzetközi orientalisztika doyenjével, Sinor Dénessel.

Mit gyűjtött Yves Saint Laurent?

2008-07-23T12:27:00.004+02:00

Többek között Goyát, Matisse-t, Picassot, Mondriant és Warholt. Úgy látszik a műgyűjtés terén nem volt annyira kockázatvállaló, mint a ruhatervezésben. (Igaz, a hírek szerint kortársakat is gyűjtött.) Viszonylag friss hír, hogy a Christie's 2009 februárjában elárverezi a múlt hónapban, 71 éves korában elhunyt divattervező, és egykori üzlet-, valamint élettársa, Pierre Bergé kollekcióját. A gyűjtemény értéke mintegy 300 millió font (599 millió dollár). Ez kábé 86 és fél milliárd forint.

A a hírességek kortárs gyűjteményei egyre magasabbra emelik a kortárs gyűjtés ázsióját. Érdekes lenne egy összeállítás arról, hogy ki mit gyűjt itthon. Ígérem, utána fogok nézni.

Ki kíváncsi a blogokra?

2008-07-23T11:22:00.007+02:00

Érdekes, de nem annyira meglepő következtetésekre jutott az indexes Bodoky Tamás a blogokkal kapcsolatban egy az Indexen végzett felmérés alapján. A Médiakutató legutóbbi számából megtudjuk, hogy miért, ki, és mit szeret a blogokban. A legfontosabb megfigyelései:

1: a legaktívabb közösségi tartalom-előállítók a legkevésbé aktív blogolvasók

2: a blogbejegyzések hozzászólóinak fele saját maga is készít blogot, míg a blogírók fele kommentálja is a rendszeresen olvasott blogokat

3: a személyes blogokra a nők, a tematikus blogokra a férfiak kíváncsibbak, a válaszadók többsége három blognál többet olvas rendszeresen

4: a legtöbben azért olvasnak blogokat, mert a blogok szórakoztatnak, szabadabb, élvezhetőbb stílusúak és markáns véleményeket fogalmaznak meg

5: a válaszadók többsége nem tekinti a professzionális sajtó vetélytársainak a blogokat

6: a férfiak tematikus, a nők személyes blogokat készítenek nagyobb számban

7: a férfiak nagyobb arányban írnak politikai és közéleti, illetve szakmai és professzionális blogokat

8: a legtöbb blogger önkifejezésnek, véleménynyilvánításnak szánja a blogját

9: minél régebben és minél többet internetezik valaki, annál valószínűbb, hogy maga is amatőr tartalomkészítővé válik

Nagy igazság.

(Bodoky Tamás: "Támad a civilmédia: minden ötödik Index-olvasó blogol", Médiakutató, 2008. nyár, pp. 57-69.)