Nem történt semmi

A Seuso-kincsekről

„Nincs tudomásunk hivatalosan a Seuso-kincs értékesítéséről. A magyar állam a tulajdoni igényét továbbra is fenntartja. A tárca a lehetséges jogi és tárgyalásos eljárás útját tartja elfogadhatónak a kincsek visszaszerzésére.” Így kommentálta az Oktatási és Kulturális Minisztérium a zágrábi Globus című lap értesülését, miszerint Soros György megvásárolja Magyarország számára Spencer Douglas David Comptontól (1946), Northampton 7. lordjától a Seuso-kincseket. Csakhogy sem Soros, sem a 4. századi római ezüstök jelenlegi tulajdonosa “nem tud” az ügyletrol. Röviden: nem történt semmi.
*
Mégis. A pletyka számos kérdést vet fel, amelyek akkor sem oldódnának meg, ha a jelenleg 14 darabból álló ezüst étkészlet “hazahozatalával” Soros egy huszárvágással átvágná a gordiuszi csomót.
Mielőtt a magyar részről esetlegesen felvetődő problémákra térnék, emlékeztetnék arra, hogy a briteknek is van elég bajuk a Seuso-kincsekkel. Lord Kaimsthorn, vagyis Colin Renfrew nagy tekintélyű cambridgei régész, elítélte, hogy a Bohnhams aukciós ház tavaly októberben - csak a potenciális vásárlók, és muzeológusok részére nyilvános - kiállításon bemutatta a leletegyüttest, mivel szerinte ez egy etikátlan aktus volt, mivel a nem tisztázott eredet miatt eladásra kínálni a tárgyakat egyrészt bűncselekmény, másrészt etikátlan, hiszen felveti a múzeumok felelősségét az illegális műkincskereskedelemben. Renfrew szerint: “bármelyik brit múzeum, amely kiállítja a kincseket, vét a Múzeumi Szövetség etikai szabályai ellen. A műkincskereskedő cselekedete nyilvánvalóan vét a köztisztesség ellen - még akkor is, ha sok régész, köztük én is, kihasználja a lehetőséget a kincsek megtekintésére.” Khm…Ráadásul úgy gondolja, hogy a jogos tulajdonos tisztázása Lord Northampton feladata lenne. A lord jogi képviselője Ludovic de Walden, és a hatályos brit törvények szerint „nincs semmi további bizonyíték, amely megkérdőjelezhetné a tulajdonos jogait. A magyar kormány folyamatos és megalapozatlan igényei nem helyénvalóak egy olyan helyzetben, amelyben az igényt szabályos tárgyaláson vetették el és három magasabb szintű fellebbezés is kudarcot vallott.”
*
Merthogy a magyar államnak sem jogilag, sem tudományosan nem sikerült bizonyítani, hogy a kincs az országból került ki, az egykori Pannonia provincia területéről, valamikor az 1970-es években. Pedig meggyőzőnek tűnik az 1878-ban, a fejér megyei Kőszárhegyen talált négylábú háromláb története. A magyar Nemzeti Múzeum kutatói 2002-ben rájöttek, hogy az addigi szakirodalomban “polgárdi tripusként” (háromláb) ismert gyönyörű, összecsukható étkezési állvány valójában quadripus (négyláb) lehetett, és mérete, az ezüst tisztasága, és készítési technikája alapján akár a kincs része is lehetett. Emlékezzünk, a magyar álláspont szerint Kőszárhegy környékéről származik a Seuso-kincs. A szomszédos Szabadbattyánban 1993 óta tárja fel Nádorfi Gabriella, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum régésze Pannonia provincia legnagyobb kiterjedésű villa-komplexumát, amely ásatástól minden kulturális kormányzat bizonyítékot vár arra, hogy a kincsek első tulajdonosa, Seuso villáját találták meg, reménykedve abban, hogy Nádorfi talál valamit, ami a Seuso-ezüstökre utal.
De mi lesz, ha a tárgyak esetleges “visszakerülésével” megszűnik a bizonyítási kényszer, és a kutatók magukra maradnak gondolataikkal, elképzeléseikkel? Milyen szakmai, és gazdasági következményei lennének, ha a leletet valóban egy magyar múzeum kapná meg? Nyilván újabb látogatói rekordok dőlnének meg, és a kiállításhoz tudományos konferencia kapcsolódna, ahhoz meg vaskos tanulmánykötet. De a nagy kérdés az, hogy a kincs visszakerültéből a nagyon jelentős szabadbattyáni településkomplexum profitál, vagy bukik? Tehát nagyobb érdeklodés várható, és a romok rekonstrukciója, több pénz a további munkálatokra, és a konzerválásra, vagy a mór megtette, a mór mehet?
*
Egyáltalán, melyik múzeum kapná meg? A Nemzeti? A Szépművészeti? Ez ugyanis nem mindegy, hiszen üzenetértéke lenne annak, ha a Nemzeti Múzeumba kerülnének a tárgyak, ahol nyilván a nemzeti kulturális örökség részeként prezentálnák őket, ami szintén további kérdéseket vetne fel. Ha egyáltalán…
Az viszont biztos, hogy a kulturális kormányzat részéről óriási sikerkommunikáció következne, hiszen egy több évtizedes presztízskérdés oldódna meg, akárha Gordiusz fríg király szekérrúdjáról a csomó.
A kincseket valószínűleg a 374-es kvád-szarmata támadás elől rejtették el a Balaton délkeleti részén, de a tulajdonosnak már nem volt lehetősége kiásni őket a földből, ezért is neveztettek kincsleletnek. De mindez, ahogyan az is , miszerint a szabadbattyáni komplexum Seuso villája lehetett csupán feltételezés, amíg a kutatók nem találnak közvetlen bizonyítékot! Az pedig egyelőre nincs. A nagy kérdés tehát az, ha a kincs Magyarországra kerülne, mennyire változnának meg az állapotok a szaktudományban, vagyis mennyiben használna és/vagy ártana az eset a kutatásnak, vagyis az igazság tisztázásának? A Seuso-ügy farvízén ugyanis több kisebb-nagyobb projekt is elevezhetne, hacsak a kultúrpolitika nem kap Seuso-vakságot, mert elvakítja a csillogás.
Feltéve, ha történik valami.