3 kérdés a kritikáról Radnóti Sándornak

Radnóti Sándor

Ön szerint nem arisztokratikusak kissé a nem tudományos irodalmi folyóiratokban megjelenő kritikák, ha azok olyan érvkészlettel operálnak, amely nem az elképzelt átlagolvasó tudására épít? Nem veszélyes automatikusan az irodalomtörténet számára írni?
Az elképzelt átlagolvasó helyett elképzelt művelt nagyközönséget mondanék. A Holmi kritikai rovatától tőlem telhetően távoltartom a tudományos terminológiát, amelynek a kritikában kevésbé tudományos, mint inkább szociológiai funkciója van: jelhangok ezek, amellyel a szerző a tudós közösséghez való tartozását kívánja igazolni. Ez nem arisztokratikus, hanem helytelen. Kivéve, amikor nem: amikor a szerkesztő és az olvasó meggyőződhet arról, hogy a jól megalapozott, bevezetett, megvilágított fogalom használata elkerülhetetlen. De - hogy tudományosan szóljak - a tudományos nyelv metanyelve (legalábbis a humanista, úgynevezett puha tudományokban) a köznyelv, s annak uralmát kell érvényesíteni, ha a megszólított nem a tudósok, hanem az olvasók közössége. Az úgynevezett kritika-vita, amelybe magam is beleelegyedtem, sőt, Piknik című 2000-es kötetem teljes egészében fölfogható e vitában való állásfoglalásnak, ilyesmiről szólt. Ma visszatekintve a másfél évtizeddel ezelőtti izgalmakra, úgy tűnik fel (magam erre nem gondoltam, de egy nemrég olvasott esszé a magyar kritikáról hívta fel erre a figyelmemet), hogy az a nézet győzött, mely szerint a kritika nem alkalmazott irodalomtudomány. Ma legalábbis egyetlen irodalmi folyóiratban sem tengenek túl azok a frusztrált kritikák, amelyek fiktív tudományos bizottságoknak, opponenseknek és professzoroknak akarnak megfelelni.

Helyettesítheti-e a honlapokon, blogokon megjelenő “Kurzkritik” a szinte teljesen hiányzó zsurnálkritikát?
A napilap-kritika hiánycikk Magyarországon. Holott szervesen csak erre épülhetnének a folyóiratok terjedelmesebb esszé-kritikái. Időnként egy-egy újság erőfeszítéseket tesz, de valahányszor a tulajdonos takarékosságra inti, ezzel kezdi a spórolást. A nagy nyugati napilapok gazdag kritikai rovatához, amelyből hétvégeken egy külön kritikai hetilap kerekedik ki (olykor még formálisan is: The New York Times Book Review, mint a napilap heti melléklapja) Magyarországon semmi sem mérhető. Két hetilap közöl jó színvonalon sok rövidkritikát: az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Narancs. De valóban, időközben megjelent a világháló lehetősége, sőt, az is, hogy a világhálón napilap-bőségben kritikát közlő folyóiratok tűnjenek fel. Esetleg olyanok, amelyek kizárólag kritikát közölnek. Ilyen a figyelemre méltó Revizor. Ez persze más, mint a blogkritika.

Ön szerint miben különbözik egymástól a zsurnálkritika és az irodalmi blogokra készült kritika? Melyek az alapvető különbségek a kétfajta kritika között? Miről kell lemondania és milyen többlete lehet az egyik, és a másik kritikának?
Nem állíthatom, hogy szakértője lennék a blogoknak. Ha a kritika annyi, hogy „nekem bejött”, azt persze kicsit keveslem. Mindenesetre elvben ugyanaz a blogkritika lehetősége, mint a problémája: nagyobb szabadság, nagyobb felelőtlenség. Íróknak, művészeknek ma vannak érdekes blogjaik. (Például Kornis Mihály, Szüts Miklós, Váli Dezső.) Ha egy jelentős kritikus (például Bán Zoltán András, Márton László [Budapest], Radics Viktória) kritikai blogot indítana, az - könnyen elképzelhető - intézménnyé válhatna, amelyre napjában sokszázan kattintanának. De ennek kevés a valószínűsége, méghozzá tisztán anyagi okokból. A hasonló nyugati blogok szerzőinek biztos egzisztenciája van.