A szántó Tolsztoj (Ilja Repin, 1887)Az írásról nekem legtöbbször Tolsztoj jut eszembe. Az Anna Karenina egyik legjelentéktelenebb mellékszereplőjét vizsgálva is sokat tanulhatunk tőle a jellemábrázolásról, ami nála mindig egy magasabb célt szolgált, túl a művészeten.
Megpróbálom bemutatni a tolsztoji technikát; hogyan jut el az író az Anna Kareninában az általánostól a legapróbb, látszólag jelentéktelen részletekig, és vissza. Ehhez azonban tisztáznunk kell, hogy mi az a zemsztvo. Zemsztvónak nevezték Oroszországban a járási és kormányzósági gyűléses képviselet, amely a helyi közgazdasági kérdésekben volt illetékes. E képviseleteket alkották a járási, illetőleg a kormányzósági földbirtokosok s a városi és községi képviseleteknek három évre választott tagjai. A regényben nagy jelentőséggel bír a zemsztvo, hiszen Tolsztoj nem csak Anna, a házasságtörő bukott asszony történet meséli el, de a cári Oroszország alapvető (köz)gazdasági kérdése, a falu és város ellentéte is foglalkoztatta. E konfliktus megszemélyesítői Szergej Ivanovics Koznisev, a híres moszkvai értelmiségi, számos gazdasági könyv szerzője, valamint a regény egyik fő alakja, - az irodalomtörténészek szerint az író alteregója - a vidéki életet és a munkát eszményítő, mégis kétségek közt hányódó Konsztantyin Dimitrics Levin (Kosztya), ”Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.” Legalább is Oblonszkij így mutatja be őt a barátainak.
A két szereplő két világrendet jelenít meg, amelyek rendszeresen összeütközésbe kerülnek. Persze testvéri konfliktusok ezek, a szakításig soha nem jutnak el. Ellentétüket Tolsztoj minden egyes találkozásuknál hangsúlyozza, sőt, a regény szempontjából e találkozások egyetlen apropója - a testvéri szereteten kívül - konfliktusaik, tehát a falusi és a városi élet konfliktusának bemutatása.
Egy ilyen találkozásról szeretnék beszélni. Szergej Ivanovics Koznisev május végén érkezett meg öccse birtokára, azzal az elhatározással, hogy ott kipiheni magát. Levin bárhogy is szerette testvérét, az életről – a falusi és a városi életről - vallott felfogása nagyon eltért az övétől. Levin szemében a falu az élet, a munka színtere volt, bátyja szemében a pihenésé. Levin számára együttlétük ezért volt nyáron különösen kellemetlen, mert ez az időszak a szüntelen munkáé volt, őt egész nap elfoglalta a gazdaság, szinte semmi másra nem maradt ideje. Bátyja helytelenítette, hogy Levin nem vesz részt a közügyekben, nem törődik a zemtszvo ügyeivel, ő a gazdasággal kapcsolatos munkákat nem tartotta komoly, az arisztokráciához méltó munkának. Levin viszont beállt parasztjai közé a rét kaszálásba, és komoly kihívásnak tekintette, hogy bírja-e velük az egész napi komoly munkát. Este boldogan tért haza, úgy érezte, hogy a munka terápia, remek gyógymód minden városi bolondságra, és általában a boldogtalanságra.
E különbségeket ábrázolandó volt kénytelen Tolsztoj a regény harmadik része második fejezetének első bekezdésében kificamítani a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna csuklóját, akihez menten orvost is hívtak. Orvosra valójában Tolsztojnak volt szüksége, hogy az ő segítségével árnyalja Szergej Ivanovics Koznisev jellemét. Hadd idézzem a teljes első bekezdést:
„Június első napjaiban történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszélgethet. Hogy felvilágosodott nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra. Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.”
(Németh László fordítása)
A fiatal orvos remek hallgatóságnak bizonyult a tisztán szellemi ember Koznisev számára, aki ilyen ajándékra ezen a civilizációtól távoli helyen nem is számított. Éppen erre a fiatal, érdeklődő szereplőre volt szüksége Koznisevnek, aki csodálja őt, és Tolsztojnak, aki általa adott dimenziót a fontosabb karakternek, segítségével bontotta ki a személyiségét. A fiatal orvos nem is bukkan fel többé a regény lapjain.
Megpróbálom bemutatni a tolsztoji technikát; hogyan jut el az író az Anna Kareninában az általánostól a legapróbb, látszólag jelentéktelen részletekig, és vissza. Ehhez azonban tisztáznunk kell, hogy mi az a zemsztvo. Zemsztvónak nevezték Oroszországban a járási és kormányzósági gyűléses képviselet, amely a helyi közgazdasági kérdésekben volt illetékes. E képviseleteket alkották a járási, illetőleg a kormányzósági földbirtokosok s a városi és községi képviseleteknek három évre választott tagjai. A regényben nagy jelentőséggel bír a zemsztvo, hiszen Tolsztoj nem csak Anna, a házasságtörő bukott asszony történet meséli el, de a cári Oroszország alapvető (köz)gazdasági kérdése, a falu és város ellentéte is foglalkoztatta. E konfliktus megszemélyesítői Szergej Ivanovics Koznisev, a híres moszkvai értelmiségi, számos gazdasági könyv szerzője, valamint a regény egyik fő alakja, - az irodalomtörténészek szerint az író alteregója - a vidéki életet és a munkát eszményítő, mégis kétségek közt hányódó Konsztantyin Dimitrics Levin (Kosztya), ”Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.” Legalább is Oblonszkij így mutatja be őt a barátainak.
A két szereplő két világrendet jelenít meg, amelyek rendszeresen összeütközésbe kerülnek. Persze testvéri konfliktusok ezek, a szakításig soha nem jutnak el. Ellentétüket Tolsztoj minden egyes találkozásuknál hangsúlyozza, sőt, a regény szempontjából e találkozások egyetlen apropója - a testvéri szereteten kívül - konfliktusaik, tehát a falusi és a városi élet konfliktusának bemutatása.
Egy ilyen találkozásról szeretnék beszélni. Szergej Ivanovics Koznisev május végén érkezett meg öccse birtokára, azzal az elhatározással, hogy ott kipiheni magát. Levin bárhogy is szerette testvérét, az életről – a falusi és a városi életről - vallott felfogása nagyon eltért az övétől. Levin szemében a falu az élet, a munka színtere volt, bátyja szemében a pihenésé. Levin számára együttlétük ezért volt nyáron különösen kellemetlen, mert ez az időszak a szüntelen munkáé volt, őt egész nap elfoglalta a gazdaság, szinte semmi másra nem maradt ideje. Bátyja helytelenítette, hogy Levin nem vesz részt a közügyekben, nem törődik a zemtszvo ügyeivel, ő a gazdasággal kapcsolatos munkákat nem tartotta komoly, az arisztokráciához méltó munkának. Levin viszont beállt parasztjai közé a rét kaszálásba, és komoly kihívásnak tekintette, hogy bírja-e velük az egész napi komoly munkát. Este boldogan tért haza, úgy érezte, hogy a munka terápia, remek gyógymód minden városi bolondságra, és általában a boldogtalanságra.
E különbségeket ábrázolandó volt kénytelen Tolsztoj a regény harmadik része második fejezetének első bekezdésében kificamítani a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna csuklóját, akihez menten orvost is hívtak. Orvosra valójában Tolsztojnak volt szüksége, hogy az ő segítségével árnyalja Szergej Ivanovics Koznisev jellemét. Hadd idézzem a teljes első bekezdést:
„Június első napjaiban történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszélgethet. Hogy felvilágosodott nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra. Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.”
(Németh László fordítása)
A fiatal orvos remek hallgatóságnak bizonyult a tisztán szellemi ember Koznisev számára, aki ilyen ajándékra ezen a civilizációtól távoli helyen nem is számított. Éppen erre a fiatal, érdeklődő szereplőre volt szüksége Koznisevnek, aki csodálja őt, és Tolsztojnak, aki általa adott dimenziót a fontosabb karakternek, segítségével bontotta ki a személyiségét. A fiatal orvos nem is bukkan fel többé a regény lapjain.
Mint látjuk, az Anna Karenina egyetlen bekezdésén a - látszólag - legjelentéktelenebb szereplőn keresztül is le lehet leplezni a jellemrajz egyik technikai fogását, és illusztrálni Tolsztoj alkotói módszerét.
*
Lábjegyzetként hadd idézzek Tolsztoj egyik 1906 decemberi naplóbejegyzéséből:
“A jellemeket így lehet meghatározni:
1. Nagyobb érzékenység, kisebb, egészen az … eltompultságig.
2. Nagyobb ész, kisebb, egészen az … ostobaságig.
3. Nagyobb szenvedély, kisebb, egészen a … közönyig, hidegségig.
4. Nagyobb alázat, kisebb, egésze az … önhittségig.
Ehhez még hozzá lehet adni az igazságosságot és a hazudozást, bár ez nem ennyire alapvető tulajdonság. A jellemeket ezek a vonások határozzák meg.”
*
Lábjegyzetként hadd idézzek Tolsztoj egyik 1906 decemberi naplóbejegyzéséből:
“A jellemeket így lehet meghatározni:
1. Nagyobb érzékenység, kisebb, egészen az … eltompultságig.
2. Nagyobb ész, kisebb, egészen az … ostobaságig.
3. Nagyobb szenvedély, kisebb, egészen a … közönyig, hidegségig.
4. Nagyobb alázat, kisebb, egésze az … önhittségig.
Ehhez még hozzá lehet adni az igazságosságot és a hazudozást, bár ez nem ennyire alapvető tulajdonság. A jellemeket ezek a vonások határozzák meg.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése