2009. szeptember 29., kedd

UK Wired


Scott Dadich a WIRED Magazine kreatív igazgatója áprilisban jelentette be, hogy megjelent a lap brit kiadása. A lap arca, a „hosszú farkú” főszerkesztő, Chris Anderson biztosan nem ért rá egy jót bejelenteni, mert valami új, jól hangzó elméleten gondolkozik. Pl.: A Björk-szindróma. (Ez jól hangzik?)
A hírrel kissé megkéstem, belátom, de tegnap valahova menet benéztem a Városház utcai Inmedióba, és hajszálon múlott, hogy megvegyem az alant látható kiadást. Innen pedig már ment minden magától. Egészen idáig, kérem.

Scott Dadich bemutat.

A legújabb brit Wired.




Képek: khm..., via internet.

2009. szeptember 26., szombat

Borges vs. Hemingway

Borges azt feleli Fernando Sorrentinonak, níres interjú-kötetükben* hogy nincs véleménye Hemingwayről, aki többek szerint a 20. század legnagyobb minimalistája volt. Aztán mégis megmondja a magáét:

„ Hemingwayről nem tudok véleményt mondani, mert az írásai mindig is bizonyos ellenszenvet keltettek bennem. Jobban mondva olvastam az egyik könyvét – nem emlékszem, melyiket -, és tetszett, de aztán a vége felé észrevettem, hogy az a szereplő, akit é mélységesen megvetek, Hemingway szemében csodálatos ember. Hemingway önfeledt örömet talált a kegyetlenkedésben és a brutalitásban, én pedig úgy vélem, hogy egy ilyen emberben lennie kell valami gonosznak. És azt hiszem, a végén ő is erre a következtetésre jutott; szerintem megbánta, hogy életének nagy részét gengszterek, torreádorok és bokszolók között töltötte. Szerintem amikor öngyilkos lett, egyfajta ítéletet hajtott végre a saját írói munkássága fölött.”


Hemingway, barátjával Emilio Ordonezzel.

Borges, barátjával Italo Calvinóval.


*In: Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel. Fordította: Latorre Ágnes. Budapest: Európa Kiadó, 2000: 215.



2009. szeptember 25., péntek

Egyenlőtlen bendzsópárbaj


Billy Redden (1956-)

Billy Redden. Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri? Ő volt az az akkor 16 éves fiú, akit 1972-ben kért ki a középiskolából John Boorman, készülő filmje, a Deliverance (magyar címe Gyilkos túra) egyik mellékszerepére. Főbb szerepekben: Burt Reynold, John Voight, aki az akkor még csak mínusz 3 éves Angelina Voight jövendő apukája volt). Boorman ’72 óta legnagyobb dobása a Panamai szabó (1991) volt, aminél azért láttam már jobb filmet – igaz nem Pierce Brosnantől. A fikció szerint Benjo Boy „Lonnie”, vagyis Redden egy retardált – szabad ezt a szót leírni? – fiút játszott, aki több dologban is jó volt. Először is k. jól bendzsózik; másodszor is. Aztán önismeretre nevel, mert nemhogy nem gitároznék vele együtt, még ha tudnék sem, ahogy azt az azóta – szabad ilyet leírni? – kiérdemesült „B” (?) színész, Ronny Cox megtette, de egy hintaszékébe sem ülnék bele. Vagyis: egy ilyen produkció láttán/hallottán sokat megtud az ember magáról.

4 percnyi szerepe arra volt (elég), hogy előrevetítse mi vár majd a folyót lekenuzni próbáló cimbikre. Annál picivel több, mint amit el tudsz képzelni, pedig Benjo Boy Lonnie is sokat sejtet. A dal, amúgy, 4 hétig a 2. helyen „tanyázott” – és ezt a szót csak a stílszerűség miatt használom – a 1973 „Billboard Hot 100”-as listán. A Duelling Benjos-t 1955-ben írta Arthur „Guitar Boogie” Smith.

Szóval:

Ja, és hogy mi lett Ronny Cox-szal, a gitárossal? Gitározik és filmez. Csak hogy a fontosabb filmjeit említsem:

Beverly Hills-i zsaru (1984) Robotzsaru, (1987), Beverly Hills-i zsaru II. (1987), Totall recall (1990), , Született feleségek (2006) Beverly Hills-i zsaru IV. (2010)

(Sic transit gloria mundi, bla, bla...)

2009. szeptember 24., csütörtök

Borges: "A halál fontos része a költő életművének"


Borges Amerikában, 1968. Fotó: Charles H.Plillips*


"Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért."

(*Bocs. Erről a képről Pilinszky Apokrifjának a fenti részlete jutott eszembe.)

Na de lássuk a tigrist, vagyis Philippe Molins 6 részes dokumentumfilmjét a youtuberól, a "Tükörembert" Jorge Luis Borgesről. 47 perc angol nyelven, összeszabdalva, mint egy gaucho arca - egy tangó és egy késpárbaj között.


Akarjátok látni, hogy néz ki egy vérbeli argentín betyár, egy igazi1868-as gaucho? Így:

File:Gaucho1868b.jpg

Durva gaucho!


2009. szeptember 23., szerda

Arc vagy írás: Hemingway és Faulkner a pénzről


Nagy hülyeség a pénzről beszélni, kérem. Csinálni kell, kérem. (Írni róla? Piha…) Ha egy - kettő - írónak összejön elég pénz, akkor 1: mentegetőzik, 2: nem mentegetőzik. Neked melyik ház tetszik?

Hemingway

Ernest Hemingway háza. Key West, Florida, 2006. Fotó: Andreas Lamecker

„Ha elég korán jön (az anyagi függetlenség – a szerk.), és az ember szereti annyira az életét, mint a munkáját, akkor nagy jellemnek kell lennie, hogy ellenálljon a kísértéseknek. Ha már az emberek az írás lett a főbűne és legnagyobb gyönyörűsége, akkor már csak a halál vethet véget neki. Ebben az esetben az anyagi függetlenség nagy segítség, mert megszabadít a gondoktól. A gond tönkreteszi a tehetséget. A rossz egészség káros abban az értelemben, hogy gondot szül, ez pedig megtámadja a tudattalanját, és elpusztítja a tartalékait.”


William Faulkner háza. Oxford, Mississippi, 2000. Fotó: Gary Bridgman

„Az írónak nincs anyagi függetlenségre szüksége. Amire szüksége van, az mindössze ceruza és papír. Sosem tapasztaltam, hogy valami jó származott volna abból az írásban, ha pénzbeli ajándékot fogadtam el. A jó író sohasem szorul alapítványokra. Túlságosan is leköti az, hogy ír. Ha nem elsőrangú író, azzal ámítja magát, hogy nincs ideje vagy anyagi függetlensége. Jó művészet jöhet ki tolvajokból, szeszcsempészekből vagy lókötőkből. Az emberek valójában félnek attól, hogy kipróbálják, mennyire szívósak. A jó írót semmi sem teheti tönkre. Az egyetlen, ami tönkreteheti, a halál. A kitűnőeknek nincs idejük arra, hogy sikernek vagy gazdagsággal törődjenek. A siker feminin, és mint az asszony, ha meghunyászkodik előtte az ember, semmibe sem veszi. Ezért az a legjobb bánásmód, ha beint neki az ember. Akkor talán majd ő csóválja a farkát.”

Szóval?


Az interjúk forrása: Interjú! Nagy írók műhelyében. Európa Kiadó, Modern Könyvtár 92-93., Válogatta: Kulin Katalin, Budapest, én.

2009. szeptember 22., kedd

A rajzoló kritikus: David Levine


David Levine in his Brooklyn Heights studio. Photograph by Gasper Tringale.

Az 1963-ban, a nagy New York-i „sajtórést”* kihasználva megalakult és később "piac" vezetővé vált kétheti kulturális-kritikai lap, a New York Review of Books alapítói, Barbara Epstein (1928 –2006) és Robert B. Silvers (1929) igazán remek döntést hoztak, amikor David Levine-t (1926) kérték fel a lap arculatának erősítésére, vagyis karikatúrák készítésére a szövegekhez. Levine-t egyesek a 20. század második felének legnagyobb karikaturistájának tartják. És e műfajban nem minden ok nélkül. (Szerintem.) Pályafutása alatt több, mint 3.800 toll- és ceruzarajzot készített írókról, művészekről, politikusokról, stb. A NYRB mellett szinte az összes valamirevaló baloldali értelmességi folyóiratnak dolgozott, de soha nem hagyta el anyacégét.

Csáki Juditnak, aki 2005-ben a New York Review of Books szerkesztőségében járt, így nyilatkozott Silvers: „A lap elidegeníthetetlen része David Levine - és az ő rendkívül szellemes és invenciózus rajzai, karikatúrái. "David az első év után csatlakozott hozzánk, azóta a lap ikonja lett" - így a szerkesztő. Levine-nek a portálon külön galériája van - és persze külön copyrightja is.”

Sajnos 2007 áprilisa óta nyilvánosan nem tűz többé tollhegyre senkit, mivel AMD-t, vagyis időskori makula degenerációt diagnosztizáltak nála, ami az időskori vakság első számú oka.

Szép volt David!

* 1962-ben „leállt a New York-i sajtó, a New York Timesszal együtt. Ez volt az a híres lázadás, amikor a New York-i nyomdászok sztrájkba léptek a modernizáció, a gépi szedés ellen, és a szakszervezet mögéjük állt. A sztrájk és az újságnélküliség 114 napig, 1962. december 8-tól 1963. április 1-jéig tartott - és mire vége lett, megjelent az NYRB első két száma.”

Csáki Judit: „Világnagy bátorság - A New York Review of Books szerkesztőségében”, Magyar Narancs, XVII. évf. 28. szám - 2005-07-14.


És akkor álljon itt, vagy üljön, lovagoljon, írjon, dohányozzon, pipázzon, igyon, támaszkodjon és nézzen nagyon komolyan néhány példa:

Italo Svevo: 1861-1928


Stendhal: 1783-1842

John Steinbeck: 1902-1968


I.B. Singer: 1902-1991

George Simenon: 1903-1989

Arthur Schnitzler: 1862-1931

Joseph Roth: 1894-1939

Mario Puzo: 1920-1999


Alexander Puskin: 1799-1837

Edgar Allan Poe: 1809-1849

Orhan Pamuk: 1952-

Flannery O'Conor: 1925-1964

Toni Morrison :1931-

Robert Louis Stevenson :1850-1894

Cormac MacCarthy: 1933-

Somerset Maugham: 1874-1965

Claudio Magris: 1939-

Ross Macdonald: 1915-1983

Elmore Leonard: 1925-

Kazuo Ishiguro: 1954-

Patricia Highsmith: 1921-1995

Ernest Hemingway: 1899-1961
Dashiell Hammett: 1894-1961

Graham Greene: 1904-1991

Gustave Flaubert: 1821-1880

William Faulkner: 1897-1962

Umberto Eco: 1932-

Anton Csehov: 1860-1904

Raymond Chandler: 1888-1959

Raymond Carver: 1938-1988

Truman Capote: 1924-1984

Jorge Luis Borgrs: 1899-1986

Amrose Bierce: 1842-1914(?)

Julian Barthes: 1846-

Iszaak Babel: 1894-1940

Scholem Alechem: 1859-1916



David Levine 1976-ban.

Dokumentum film Levineről itt. Interjú a Vanity Fairbanen itt, és a Nationban itt.