Eudora Welty, a fotós

William Faulkner és Eudora Welty valami díjjal

Eudora Welty (1909-2001) a 20. század második felének egyik legnagyobb novellistája volt. „Kitaposott ösvény” c. (A Worn Path) elbeszélésén (1940) nőtt fel Alice Munro, „korunk Csehovja”, aki szerint ez az egyik legtutibb novella, amit valaha olvasott. Nagyszerűen egyszerű. Ezt szokták ezekre mondani. Ilyeneket szoktak mondani. Az ilyen szövegekre. Egyszerűen nagyszerű, stb. Faszság.

1973-ban Pulitzer-díjat kapott az „Egy optimista lánya” című kisregényéért. Teljes joggal. Sőt. Kapott még néhány díjat, írt néhány kurvajó dolgot, de pl. magyarul eddig egyetlen kötet jelent meg tőle, A számkivetett indián leányzó 1982-ben Géher István válogatásában. Antikváriumokban itt-ott fellelhető. Nem volt szép asszony, már fiatalon sem, de nem ezért sorolják az ún. déli gótikához (Southern Gothic), ahova Flannery O’Connort, vagy Carson McCullerst.

A harmincas évek közepén körbefotózta Mississippi államot, a nagy válságot megörökítendő. New Yorkban is fotózgatott. A jó prózához szükséges a vizualitás. Anélkül sokat veszít értékéből. Nagy szavak ezek, tudom.

Szóval eleinte „csak” nézelődött „fotózgatott”, aztán elkezdett „írogatni”. Az írói életmű előzményei:

Home by Dark_early_1930s

Untitled_Outdoor Stairway_New York_circa_1935

Untitled_Front Stoops_New York_circa_1935

Underwear_early_1930s

Sunday Morning_early_1930s

Mother and Child_early_1930s

The Fence_circa_1935

Untitled_Under the elevated tracks_New York_circa 1935

Tomato Packers_Recess_1935-1936

Madonna with Coca Cola_early_1930s

Képek via New York Times.

Karen Kilimnik, az udvari festő

Shooting star: középen a művésznő

Karen Kilimnik! Van-e aki e nevet nem ismeri? Amerikai festő, akinek nem szép dolog elárulni a korát (1955-ben született), mert nő. Szokatlanul installált, kisméretű olajképeivel vált híressé – a szakmán belül. Szeretem a dolgait. (Indoklás nincs.) Kicsit Helmut Newtonra emlékeztet, abban az értelemben, ahogy csak egyetlen jelenetet mutat meg a nagy (?) egészből, melynek sem az elejét, sem a végét nem ismerjük; egyszerűen csak belecsöppenünk, mint. Nincs teljes történet, részletek vannak. Kilimnik maga a rokokó. Egyelőre többet nem is írok a képeiről, nem akarok az ekphraszisz rettenetes bűnébe esni, de beidézem, amit a Serpentine Gallery honlapján írnak a munkákról. Legyen most ennyi elég:

"The American artist best known for her small, intimate paintings that draw on everything from black magic, gothic mysteries, fairy tales, opera and ballet, to figures from pop culture, presents paintings and drawings from the past decade as well as a recent installation playing with the idea of the English country house."

A lényeg itt alul van:

És néhány fontos link kiállításokról, ilyesmikről: itt, itt, itt és itt. Ja, és itt egy kritika. Meg itt.

Hogyan legyünk krimiírók: James Ellroy 5 állomása

James Ellroy maga. Az író. ("Le style, c'est l'homme." Buffon)

James Ellroytól a világ egyik legmenőbb krimiíró arcától, aki magát csak Démon Kutyának nevezi, most megtudhatjuk, hogyan lett a világ egyik legmenőbb krimiíró arca, egy igazi Démon Kutya. Íme az öt állomás, a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidental, 1997), a Fekete Dália (The Black Dahlia, 2006), és az Utca királyai (Street Kings, 2008) c. filmek egyesek szerint földrengésbiztos alapját képező regények szerzőjének néhány gondolata, amelyeket, és ezt ő maga mondta, akkor is észben tartott, amikor végig itta, maszturbálta, szívta, lopta, stb., a hatvanas-hetvenes éveket L.A.-ben, ami, mint tudjuk, egy nagy város valahol Ámerikában. Szóval:

1: A Démon Kutya már azokban a fent említett hatvanas-hetvenes években is – már amit meghagyott belőlük magának - nagy regényíró akart lenni, akinek az a kötelessége, hogy olyannak írja le a világot, amilyen.

2: Viszont éppen az ilyen könyveket nem szerette. Inkább a krimiket ette.

3: Menő író akart lenni, aki menő kocsikkal, menő cuccokban, menő csajokkal jár.

4: Senki nem mondta neki, hogy nem tud megírni egy regényt, ezért megírt egyet, minden íróiskolás befolyásoltság nélkül. Ez a könyv 1981-ben jelent meg, Brown's Requiem címmel.

5: Nem akarta követni a hagyományt, miszerint novellákkal kezdünk, csak aztán jöhet a regény. Novellát nemhogy írni, olvasni is utált. „Csak regényeket akartam írni.”

Hát ennyi. Mindezt a Paris Review legfrisebb, őszi számában mondta el. A Démon Kutya tudja mit beszél. Gondolom.

Belenézni az éjszakába: élet és irodalom

Spiro György (Fotó: Burger Barna, via szombat.org)

Későn érő typus vagyok. Most már tudom. A Spirónak, - aki nagy író és okos ember, sőt Kossuth-díjas -, megmutattam egy gyengécske novellámat – miután az valahol már megjelent. Huszonhét voltam és kíváncsi a véleményére. Örkényt idézte, aki egyszer azt mondta neki, hogy az író valahol ötven körül kezdődik. (Spiró György az úr 2000. esztendejében azt nyilatkozta - és az ő esetében ez a helytálló kifejezés -, hogy „Örkény kifejezetten fel akart fedezni, én meg ellenálltam, amit ő nyilván nem értett. Sajnos személyesen soha nem találkoztunk…”)* Talán később csak annyi marad ebből az anekdotából, hogy „az író valahol”. Szép lenne.

Mert értem én, hogy élettapasztalat, Szibéria, meg válások. Meg hogy Kolima nélkül mit tudsz te az életről, egyfejű. De ha már..., akkor jobban tetszik Flaubert bon mot-ja, (vagy talán Petrié?) miszerint: „egy író nem engedheti meg magának, hogy úriember legyen.”

Szóval: eddig se úriember, se ötvenéves nem voltam. Ötvenig még mindig van tizenkilenc. Amíg meg nem leszek úriember, addig meg marad a résztvevő megfigyelés …

… például kimegyek a balkonra, és belenézek az éjszakába…

... a hetediken ...

… és elsétálok a folyosón a Beteg hűtő (???) mellett …

… beszállok a liftbe, le a földszíntre …

… és miközben elszívok egy jó cigarettát az udvaron, körülnézek ebben a csodálatos …

… lenti világban.

(Képek: Cristofoli, 2.0 Megapixel, Nokia E51)

*Jámbor Judit: Amíg játszol. Beszélgetés Spiró Györggyel. Budapest: Scolar Kiadó, 2000., p. 27.