Magyar design egykor. Ikarus 60. Tervezte: Finta László. (Fotó via Old Ikarus)
Gondolatébresztő, elszomorító, és reménykeltő tanulmányt közölt Szentpéteri Márton egykori (?) reneszánsz-kutató, designkritikus a Kommentár 2008/1-es számában. A “Designkultúra a mai Magyarországon. A fenntartható fejlődés perspektívája” címet viselő szöveg számomra az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb (tudományos) olvasmánya volt. Hogy miért? Mert ritkán vált ki belőlem ilyen-olyan szakmai tanulmány ilyen-olyan érzelmeket, mint például a felháborodás, a csalódás, és a bizakodás. Tudom, ez így - talán nem is kissé - patetikusan hangzik, de ha figyelmesen elolvassátok - ezt azért nem spórolom meg nektek - biztos vagyok benne, hogy ti is rácsodálkoztok, hogy hova a fészkes fenébe tűnt a hétköznapi magyar tárgykultúra, ami azért, ha nem is olyan harsogóan, de jelen volt, mondjuk a Kádár-kori Magyarországon. (Pfuj, régi szép idők!) Lássuk tehát Szentpéteri főbb tételeit 10 pontban összefoglalva:
1: A design “komoly ügy”. A “designos” egy semmire se jó, vacak kifejezés, leginkább a “vidám”, “fiatalos”, “jópofa”, “trendi”, “agyament”, “színes-szagos” jelzők szinonímája, holott a designnak “mélyreható kultúraformáló, társadalmi szerepe” kellene, hogy legyen.
2: “[ A] design az emberi életminoség meghatározó tényezője.” (John Heskett)
3: “Minden ember designer.” (Victor Papanek)
4: A designkultúra fogalmának ötféle értelmezése (by Daniel Koh & Guy Julier) közül itt csak a negyediket (Design Culture as agency) emelnem ki, amely szerint a designkultúra nem csupán a cégek piaci szerepét erősítő tényező, hanem a világot jobbá tenni képes szellemi erőforrás. Szentpéteri itt Guy Juliert idézi: “A világ megváltoztatható egy újfajta designkultúra segítségével.”
5: A mentális avagy kulturális értelemben vett rendszerváltozás igen lassan látszik megvalósulni.
6: Szomorú igazság, de “az ipari formatervezőknek munkát adó magyar ipar gyakorlatilag teljesen megszűnt létezni”.
7: Szentpéteri szerint lett volna lehetőség arra, “hogy a honi vezető márkákat gyártó cégek - mint például a Ganz vagy az Ikarus - privatizációjuk során olyan reformokon menjenek keresztül, amelyek azt eredményezték volna, hogy a fejlesztés - beleértve a formatervezői munkát - Magyarországon marad.”
8: A magyar design felvirágoztatása nemigen kötődhet a magyar ipar felélesztéséhez, “egészen más útját kell kifundálni a hazai design megújításának és promótálásának.”
9: Szentpéteri az egyik lehetőséget a “befogadó tervezésben” (inclusive design) látja. Szerinte “a befogadó tervezés elsősorban a helyi problémáknak a helyi kreativitásra épülo, alacsony technológiai igényű és költségvetésű megoldásában érdekelt, s innovatív ereje is éppen a globális perspektívákkal számolni kész lokális gondolkodásban rejlik.”
10: “A hazai design szempontjából is perdöntő, hogy kialakul-e egy olyan befogadó politikai közeg Magyarországon, amelyik a befogadó tervezés feltételeit biztosítja”, vagyis létrejön-e egy nemzeti designstratégia.
Ikarus 630 (Fotó via Old Ikarus)
Biztos vagyok benne, hogy a szerző megjelenés előtt álló könyvében részletesebben is kifejti felismeréseit, és elképzeléseit. Remélhetőleg megoldási javaslatokat is hosszabban kifejti majd.
Június 21-én Brooklynban megnyílt New York legújabb galériája, a 0.00156 acres. Két független kurátor Veronica Mijelshon, és Erdősi Anikó közös projektje olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó műv(ész)eknek ad helyet, mint az emigráció, urbanizáció, környezet, oktatás, egészség, politika, stb. A megnyitón Marjetica Potrč Future Talk Now: The Great Republic of New Orleans című videóját mutatták be. Kíváncsi voltam, hát megérdeztem Anikót a dologról:
Mit jelent a galéria neve, 0.00156 acres?
A 0.00156 acres (hektár) a galéria pontos mérete. A kis helyre egy azon túlmutató perspektívábol való rálátás pozícióját írja le. Fontos, hogy ez nem egy tradicionális galéria, hanem egy project-space, ami nemcsak a rugalmasságára hanem a kisérleti jellegére is utal. Más szóval a hangsúly nem az intézményen, hanem a programon van.
Mennyiben más a 0.00156 acres, mint a többi galéria?
A galéria célcsoportját elsősorban a helyiek, Brooklyn ezen kerületében élők alkotjak. A környék lakosságát túlnyomó többségben tudatos, felelősen gonldokodó, intellektuális vagy kreatív munkát végző 25-50 közöttiek teszik ki.
Ezért is érdekes, hogy egyetlenegy galéria sincs ezen a részen. Egy olyan helyet akartunk létrehozni itt, ami a művészeten keresztül olyan aktuális társadalmi kérdésekre fókuszál, ami az embereket érdekli, és amiről érdeklődesük nem feltétlenül merül ki a média által uralt véleményformaló mechanizmusokban.
Milyen nehézségekekkel kellett szembesülnötök a megvalósításkor?
A tér, a ház tulajdonosának támogató hozzállása folytán szerencsére adott volt. Jelenleg egy non-profit szervezeti forma kialakításának, és annak adminisztrációs beiktatásán dolgozunk, hogy képesek legyünk hivatalos támogatásokat is fogadni, mert jelenleg csak saját kurátori munkánk, időnk es energiánk adja a működés alapját.
Mondanál valamit a művészről, Marjetica Potrčról? Miért éppen New Orleans?
Marjetica Potrč rendkivül aktív, világszerte jelen levő kortárs kepzőművész, aki elsősorban kortárs urbánus struktúrákra és tendenciákra reflektál. Főleg installációkban megnyilvánuló művészeti projektjei mögött általában alapos, az adott város, térség szociális, építészeti, kulturtörténeti stb. jellemzőire iranyuló kutatás áll. A 0.00156 acres-ben bemutatott videó is egy összetettebb project része, amelyet a művésznő a Katrina hurrikán által 2005-ben súlyosan sújtott New Orleans-ban valósitott meg. A Great Rebublic of New Orleans videó azt mutatja be, hogy hogyan viszonyulnak a helyiek a vízhez. Egy olyan városban ahol a víz meghatarozóbb szerephez jutott és jut ma is, mint a szárazföld. A felvételekből Potrč egy tiszta szerkezetű videót szerkesztett, amelyben a város lakói vallanak a Mississippi folyó generáciok óta ismert áradásai, iletve az állandó hurrikánok adta kihívásokról, vagy arról, hogyan változtatták meg az esővíz gyűjtését és használatát tiltó törvényeket, és építettek kettős csatornarendszert, amely lehetővé teszi az ivovíz gazdaságosabb használatát.
Hogy sikerült a megnyitó? Milyenek a visszajelzések?
A megnyitó remekül sikerült, annak ellenére hogy már jócskán belecsúszott a szabadságolási, nyári szezonba, számunkra is meglepően sokan jelentek meg, és a helyiek között különösen erős visszhangra talált a kezdmenyezés.
Hol van az a plafon, amit el szeretnétek érni?
A galéria belmagassága 3 méter, ezzel dolgozunk. De ezen túl nincs plafon. A határok minden percben máshol vannak, és ez az egyik előnye egy ilyen projektnek. Egy biztos, nem akarjuk hogy egy ‘New Museum’ legyen, sem a közeli sem a távoli jövőben.
Hogyan tovább?
A következő kiállításunk egy Brooklyn-ban élő, Nicaragua-i családban az USA-ban született médiaművész Ricardo Zuniga új munkája. A Vagabundo című animáció egy videójáték, amely a bevandorlás jelenségével foglalkozik. A játékos egy Latin-Amerikából illegálisan bevandorolt főhős szerepét veszi fel, aki az asszimilálódás különböző fokozatain megy át, és ha jól játszik, a végén elnyeri helyét a ‘másik oldalon’, ahol már ő dönthet az új bevandorlók sorsáról.
PS.: Meg lehet ebből élni?
Persze hogy nem. Mindekettőnknek állása van.
PS 1: Nekem sajnos nem sikerült becserkésznem, amikor legutóbb Budapesten volt, nem volt türelmem végigállni a sort, így lemaradtam a találkozásról. Mindegy, van róla egy fotóm, és a sorról ahova nem álltam be.
PS 2: Columbóról eszembe jut Bornai Tibor Má című verse: “Kalambó, Kalambó / elég volt a kalandbó / má.”
PS 3: Egy fotó Eco budapesti látogatásáról:
Érdekes, de nem annyira meglepő következtetésekre jutott az indexes Bodoky Tamás a blogokkal kapcsolatban egy az Indexen végzett felmérés alapján. A Médiakutató legutóbbi számából megtudjuk, hogy miért, ki, és mit szeret a blogokban. A legfontosabb megfigyelései: 
