Barabás Lőrinc és a web 2.0

Barabás Lőrinc (Fotó: Salamon Gergő)

Mennyit ad a sikereitekhez a web 2.0, a youtube, a myspace, és a honlapotok?
A youtube-on fennt van egy két videó. Azok biztos sokat nyomnak a latba. A klipünk lassan százezres nézettségű lesz. A myspace egyrészt egy honlap funkcióját tölti be, másrészt ismerkedős, csoportosulós dolgoknak is helyet ad. A honlapunk szintén egy fórum, amin a színpadon kívül tudunk a közönséghez, az érdeklődőkhöz szólni.

A hagyományos off-line (írott) sajtóban való megjelenéseitek (interjúk, riportok, kritikák) mennyire járultak hozzá a sikerhez?
Nem végeztünk statisztikai méréseket, de valahogy a rádió, tv, internet és írott sajtó vonalak egyaránt szükségesek és hasznosak.

Mennyire áll rátok a tendencia, miszerint a lemezeladások csak kiegészítő jövedelmet jelentenek a koncertekhez képest?
Nem tudjuk összehasonlítani, milyen volt 20 ével ezelőtt, csak hallomásból tudunk adatokat. Hát igen. Más volt. Most ez van, hátrányokkal, előnyökkel együtt. Ezt kell szeretni ...

Milyen összetételű a közönségetek? Megfigyelhető, hogy az internetet valószínűleg rendszeresen használó tízen- és huszonévesek a törzsközönség?
Igen, bár amennyire erre rálátásunk van, a mi közönségünkben az idősebb generáció is jelen van.

A web demokratizálódása háttérbe szorította a hagyományos kapuőrök, vagyis a lemezkiadók szerepét. Könnyebbséget jelent ez az esetleges nemzetközi karrier tekintetében?
Nem tudjuk összehasonlítani, milyen egy igazi kiadóval a hátunk mögött dolgozni. Az olyan hihetetlenül szabad, nemzetközi terep, mint az internet, nagyon sok lehetőséget rejt magában. Ebből kifolyólag nagyon sok más zenekarnak is rengeteg lehetőséget adhat. Óriási a verseny.

3 kérdés a kritikáról Radnóti Sándornak

Radnóti Sándor

Ön szerint nem arisztokratikusak kissé a nem tudományos irodalmi folyóiratokban megjelenő kritikák, ha azok olyan érvkészlettel operálnak, amely nem az elképzelt átlagolvasó tudására épít? Nem veszélyes automatikusan az irodalomtörténet számára írni?
Az elképzelt átlagolvasó helyett elképzelt művelt nagyközönséget mondanék. A Holmi kritikai rovatától tőlem telhetően távoltartom a tudományos terminológiát, amelynek a kritikában kevésbé tudományos, mint inkább szociológiai funkciója van: jelhangok ezek, amellyel a szerző a tudós közösséghez való tartozását kívánja igazolni. Ez nem arisztokratikus, hanem helytelen. Kivéve, amikor nem: amikor a szerkesztő és az olvasó meggyőződhet arról, hogy a jól megalapozott, bevezetett, megvilágított fogalom használata elkerülhetetlen. De - hogy tudományosan szóljak - a tudományos nyelv metanyelve (legalábbis a humanista, úgynevezett puha tudományokban) a köznyelv, s annak uralmát kell érvényesíteni, ha a megszólított nem a tudósok, hanem az olvasók közössége. Az úgynevezett kritika-vita, amelybe magam is beleelegyedtem, sőt, Piknik című 2000-es kötetem teljes egészében fölfogható e vitában való állásfoglalásnak, ilyesmiről szólt. Ma visszatekintve a másfél évtizeddel ezelőtti izgalmakra, úgy tűnik fel (magam erre nem gondoltam, de egy nemrég olvasott esszé a magyar kritikáról hívta fel erre a figyelmemet), hogy az a nézet győzött, mely szerint a kritika nem alkalmazott irodalomtudomány. Ma legalábbis egyetlen irodalmi folyóiratban sem tengenek túl azok a frusztrált kritikák, amelyek fiktív tudományos bizottságoknak, opponenseknek és professzoroknak akarnak megfelelni.

Helyettesítheti-e a honlapokon, blogokon megjelenő “Kurzkritik” a szinte teljesen hiányzó zsurnálkritikát?
A napilap-kritika hiánycikk Magyarországon. Holott szervesen csak erre épülhetnének a folyóiratok terjedelmesebb esszé-kritikái. Időnként egy-egy újság erőfeszítéseket tesz, de valahányszor a tulajdonos takarékosságra inti, ezzel kezdi a spórolást. A nagy nyugati napilapok gazdag kritikai rovatához, amelyből hétvégeken egy külön kritikai hetilap kerekedik ki (olykor még formálisan is: The New York Times Book Review, mint a napilap heti melléklapja) Magyarországon semmi sem mérhető. Két hetilap közöl jó színvonalon sok rövidkritikát: az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Narancs. De valóban, időközben megjelent a világháló lehetősége, sőt, az is, hogy a világhálón napilap-bőségben kritikát közlő folyóiratok tűnjenek fel. Esetleg olyanok, amelyek kizárólag kritikát közölnek. Ilyen a figyelemre méltó Revizor. Ez persze más, mint a blogkritika.

Ön szerint miben különbözik egymástól a zsurnálkritika és az irodalmi blogokra készült kritika? Melyek az alapvető különbségek a kétfajta kritika között? Miről kell lemondania és milyen többlete lehet az egyik, és a másik kritikának?
Nem állíthatom, hogy szakértője lennék a blogoknak. Ha a kritika annyi, hogy „nekem bejött”, azt persze kicsit keveslem. Mindenesetre elvben ugyanaz a blogkritika lehetősége, mint a problémája: nagyobb szabadság, nagyobb felelőtlenség. Íróknak, művészeknek ma vannak érdekes blogjaik. (Például Kornis Mihály, Szüts Miklós, Váli Dezső.) Ha egy jelentős kritikus (például Bán Zoltán András, Márton László [Budapest], Radics Viktória) kritikai blogot indítana, az - könnyen elképzelhető - intézménnyé válhatna, amelyre napjában sokszázan kattintanának. De ennek kevés a valószínűsége, méghozzá tisztán anyagi okokból. A hasonló nyugati blogok szerzőinek biztos egzisztenciája van.

0.00156 hektárnyi lehetőség New Yorkban - interjú Erdősi Anikóval

Június 21-én Brooklynban megnyílt New York legújabb galériája, a 0.00156 acres. Két független kurátor Veronica Mijelshon, és Erdősi Anikó közös projektje olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó műv(ész)eknek ad helyet, mint az emigráció, urbanizáció, környezet, oktatás, egészség, politika, stb. A megnyitón Marjetica Potrč Future Talk Now: The Great Republic of New Orleans című videóját mutatták be. Kíváncsi voltam, hát megérdeztem Anikót a dologról:

Mit jelent a galéria neve, 0.00156 acres?
A 0.00156 acres (hektár) a galéria pontos mérete. A kis helyre egy azon túlmutató perspektívábol való rálátás pozícióját írja le. Fontos, hogy ez nem egy tradicionális galéria, hanem egy project-space, ami nemcsak a rugalmasságára hanem a kisérleti jellegére is utal. Más szóval a hangsúly nem az intézményen, hanem a programon van.

Mennyiben más a 0.00156 acres, mint a többi galéria?
A galéria célcsoportját elsősorban a helyiek, Brooklyn ezen kerületében élők alkotjak. A környék lakosságát túlnyomó többségben tudatos, felelősen gonldokodó, intellektuális vagy kreatív munkát végző 25-50 közöttiek teszik ki.
Ezért is érdekes, hogy egyetlenegy galéria sincs ezen a részen. Egy olyan helyet akartunk létrehozni itt, ami a művészeten keresztül olyan aktuális társadalmi kérdésekre fókuszál, ami az embereket érdekli, és amiről érdeklődesük nem feltétlenül merül ki a média által uralt véleményformaló mechanizmusokban.

Milyen nehézségekekkel kellett szembesülnötök a megvalósításkor?
A tér, a ház tulajdonosának támogató hozzállása folytán szerencsére adott volt. Jelenleg egy non-profit szervezeti forma kialakításának, és annak adminisztrációs beiktatásán dolgozunk, hogy képesek legyünk hivatalos támogatásokat is fogadni, mert jelenleg csak saját kurátori munkánk, időnk es energiánk adja a működés alapját.

Mondanál valamit a művészről, Marjetica Potrčról? Miért éppen New Orleans?
Marjetica Potrč rendkivül aktív, világszerte jelen levő kortárs kepzőművész, aki elsősorban kortárs urbánus struktúrákra és tendenciákra reflektál. Főleg installációkban megnyilvánuló művészeti projektjei mögött általában alapos, az adott város, térség szociális, építészeti, kulturtörténeti stb. jellemzőire iranyuló kutatás áll. A 0.00156 acres-ben bemutatott videó is egy összetettebb project része, amelyet a művésznő a Katrina hurrikán által 2005-ben súlyosan sújtott New Orleans-ban valósitott meg. A Great Rebublic of New Orleans videó azt mutatja be, hogy hogyan viszonyulnak a helyiek a vízhez. Egy olyan városban ahol a víz meghatarozóbb szerephez jutott és jut ma is, mint a szárazföld. A felvételekből Potrč egy tiszta szerkezetű videót szerkesztett, amelyben a város lakói vallanak a Mississippi folyó generáciok óta ismert áradásai, iletve az állandó hurrikánok adta kihívásokról, vagy arról, hogyan változtatták meg az esővíz gyűjtését és használatát tiltó törvényeket, és építettek kettős csatornarendszert, amely lehetővé teszi az ivovíz gazdaságosabb használatát.

Hogy sikerült a megnyitó? Milyenek a visszajelzések?
A megnyitó remekül sikerült, annak ellenére hogy már jócskán belecsúszott a szabadságolási, nyári szezonba, számunkra is meglepően sokan jelentek meg, és a helyiek között különösen erős visszhangra talált a kezdmenyezés.

Hol van az a plafon, amit el szeretnétek érni?
A galéria belmagassága 3 méter, ezzel dolgozunk. De ezen túl nincs plafon. A határok minden percben máshol vannak, és ez az egyik előnye egy ilyen projektnek. Egy biztos, nem akarjuk hogy egy ‘New Museum’ legyen, sem a közeli sem a távoli jövőben.

Hogyan tovább?
A következő kiállításunk egy Brooklyn-ban élő, Nicaragua-i családban az USA-ban született médiaművész Ricardo Zuniga új munkája. A Vagabundo című animáció egy videójáték, amely a bevandorlás jelenségével foglalkozik. A játékos egy Latin-Amerikából illegálisan bevandorolt főhős szerepét veszi fel, aki az asszimilálódás különböző fokozatain megy át, és ha jól játszik, a végén elnyeri helyét a ‘másik oldalon’, ahol már ő dönthet az új bevandorlók sorsáról.

PS.: Meg lehet ebből élni?
Persze hogy nem. Mindekettőnknek állása van.

Ne olvasd el ezt a bejegyzést, ha nem vagy orientalista!

Azért ne, mert nemrég interjút készítettem Peter B. Golden neves turkológus-történésszel, akinek a neve valószínűleg nem sokat mond a laikusoknak. Persze, Kovács Zoltán örökzöldjét idézve, a fasz tudja mi van kínában - vagyis hogy kit mi érdekelhet. Szóval Golden a középkori sztyeppe legnagyobb kutatója a Rutgers University tanára. A szakmát a magyar származású Halasi-Kun Tibortól tanulta, aki viszont anno Budapesten Németh Gyulától és Ligeti Lajostól. Itt egy rövid részletet közlök a hamarosan az Árgusban megjelenő szövegből, Golden magyar "vonatkozásairól":

Hogyan ismerte meg Halasi-Kun Tibort?
Először akkor találkoztam vele, amikor végzős hallgató voltam a Columbia Egyetemen 1963-ban. Ottomán történelmet tanultam nála 1964-ben, és lényegében ezzel kezdődtek meg turkológiai tanulmányaim. A legtöbb hallgatója oszmán-kutató volt, én voltam az egyetlen, akit az eurázsiai sztyeppék világa érdekelt.

Mit tanult Halasi-Kuntól?

Ez így elég nagy téma. Formálisan az oszmán történelmmel foglalkozó óráját látogattam, amelyeken persze gyakran lehetett hallani tőle a kazárokról is. A doktori disszertációm tanácsadója is ő volt. Napi kapcsolatban álltunk tehát. Ő tanácsolta, hogy tanuljak Törökországban egy évig, amit 1967-ben meg is tettem. Ő keltette föl az érdeklődésemet a korai magyar történelem problémái iránt is.

Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel?
Halasi-Kun szorgalmazta, hogy tanuljak magyarul - azért, hogy megismerhessem azt a gazdag magyar nyelvű szakirodalmat, amely a turkológiával és a magyar koratörténettel foglalkozik. Egyszerűen csak vettem egy magyar nyelvtankönyvet, elolvastam és belekezdtem Németh híres könyvébe a magyarok honfoglalásról (Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása). Eleinte nagyon lassan haladtam, de ahogy az alapokon túl egyre bővebb szókincset sajátítottam el, a fejlődés felgyorsult. Azt hiszem, ez volt az egyik legjobb döntés, amit a tudományos munkám során meghoztam. Németh műve jelentős hatással volt a kutatásaimra.

Mesélne arról, hogyan került kapcsolatban a magyar tudományos élettel?

Amikor 1968-ban eljöttem Törökországból, Budapestre látogattam, hogy találkozzam Némethtel, Ligetivel, Czeglédyvel, Schutzcal, Róna-Tassal, Karával és Feketével. Eljártam a heti turkológiai "Kruzsok"-találkozókra a Belvárosi Kávéházba. Velük a későbbiekben is tartottam a kapcsolatot. Vásáry Istvánnal pedig akkor találkoztam, amikor az Egyesült Államokba utazott egy konferenciára, és azóta vagyunk barátok is. Vásáryval és Róna-Tassal máig tartjuk a kapcsolatot. Vásáry társszerzője az egyik fejezetnek, ami az általam is szerkesztett Cambridge History of Inner Asia második kötetében jelenik majd meg. Róna-Tassal pedig közösen szerkesztjük az 1999-es kazárokról szóló (jeruzsálemi) Nemzetközi Kollokvium jegyzőkönyveiből készülő anyagot. Szintén közösen vettünk részt abban az iráni-török témájú munkában, amely a Swedish Collegium támogatásával folyt tavaly Uppsalában. Állandó kapcsolatban vagyunk. Halasi-Kun, Ligeti és Schütz is közreműködtek a Rasulid Hexaglot munkálataiban, és az 1970-es években többször is Budapestre utaztam, amikor ezen a könyvön dolgoztam. Kapcsolatom a magyar tudósokkal a régi időkbe nyúlik vissza - már nem csak kollégák ők, hanem barátok is, hosszú évek óta.

Kik voltak a Kruzsok-kör tagjai, és álatlában miről beszélgettek a Belvárosi Kávéházban?

Nagyon régen, 1968 januárjában ismertem meg ezt a társaságot, ahová Németh Gyula hívott meg. Akkor jártam először Magyarországon, miután egy évig Ankarában tanultam. Akkor csak néhány napot töltöttem Magyarországon, aztán Varsóba utaztam, onnan pedig a Szovjetúnióba a rokonaimhoz. Ahogy most Némethre gondolok, eszembe jut, hogy Fekete is ott volt a körben és még ketten vagy hárman, de az ő nevükre már nem emlékszem. A társalgás egyrészt a turkológiával kapcsolatos kérdésekről folyt (Fekete különböző kéziratok példányait hozta a találkozókra), másrészt viszont nem-tudományos témák is szóba kerültek - köztük, gondolom, ilyen-olyan pletykák is, de mivel nem ismertem teljesen a kontextust, így ezeket kevésbé értettem. Nagyon érdekelték őket a törökországi élményeim, ahol az előző tizenhárom hónapot töltöttem. A találkozók - legalábiss abban az időben - délben kezdődtek. Ugyanekkor ismerkedtem meg Karával, Ligetivel, Czeglédyvel és Schütz Ödönnel is. Utóbbi hármójukkal a későbbiekben is tartottuk a kapcsolatot, különösen Schützcel. Németh nagyon jó formában volt akkoriban és igen fanyar humora volt. Amikor legközelebb láttam (1976-ban) már beteg volt, ágyhozkötött és szellemileg kevésbé éber.

Eddig tehát a részlet. Aki mégis elolvasta, pedig laikus, az vessen magára. Esetleg a tisztábban látás érdekében olvassa mellé egy korábbi interjúmat a nemzetközi orientalisztika doyenjével, Sinor Dénessel.