Meghalt a rajzoló kritikus

R.I.P. David Levine

1974 körül Coney Islanden

Önarckép

Egy rövid hír a Mancsból:

"MEGHALT A NAGY LEVINE David Levine, az elmúlt fél évszázad kiemelkedő karikaturistája 1963 és 2007 között több mint 3800 rajzot készített a New York Review of Booksszámára, de munkái más lapok hasábjain is megjelentek (Esquire, New York Times, Washington Post, Rolling Stone, Sports Illustrated, New Yorker, Time, Newsweek stb.). Karikatúráiból a korszak sajátos közéleti arcképcsarnoka kerekedett ki a szórakoztatóipar, a művészet, az irodalom, a politika, a média és a sport világából. Rajzai közgyűjteményekben is helyet kaptak (Metropolitan Museum of Art, Kongresszusi Könyvtár, vagy az angol National Portrait Gallery). Egyik illusztrációnk önarckép, a másik 1996-ban készült Kádár Jánosról az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából megjelent könyvekről szóló Timothy Garton Ash-cikk illusztrációjaként (lelőhelye a New York Review of Books David Levine-galériája: nybooks.com/gallery). 83 éves volt.

(Nekrológ a New York Timesban.)

Eudora Welty, a fotós

William Faulkner és Eudora Welty valami díjjal

Eudora Welty (1909-2001) a 20. század második felének egyik legnagyobb novellistája volt. „Kitaposott ösvény” c. (A Worn Path) elbeszélésén (1940) nőtt fel Alice Munro, „korunk Csehovja”, aki szerint ez az egyik legtutibb novella, amit valaha olvasott. Nagyszerűen egyszerű. Ezt szokták ezekre mondani. Ilyeneket szoktak mondani. Az ilyen szövegekre. Egyszerűen nagyszerű, stb. Faszság.

1973-ban Pulitzer-díjat kapott az „Egy optimista lánya” című kisregényéért. Teljes joggal. Sőt. Kapott még néhány díjat, írt néhány kurvajó dolgot, de pl. magyarul eddig egyetlen kötet jelent meg tőle, A számkivetett indián leányzó 1982-ben Géher István válogatásában. Antikváriumokban itt-ott fellelhető. Nem volt szép asszony, már fiatalon sem, de nem ezért sorolják az ún. déli gótikához (Southern Gothic), ahova Flannery O’Connort, vagy Carson McCullerst.

A harmincas évek közepén körbefotózta Mississippi államot, a nagy válságot megörökítendő. New Yorkban is fotózgatott. A jó prózához szükséges a vizualitás. Anélkül sokat veszít értékéből. Nagy szavak ezek, tudom.

Szóval eleinte „csak” nézelődött „fotózgatott”, aztán elkezdett „írogatni”. Az írói életmű előzményei:

Home by Dark_early_1930s

Untitled_Outdoor Stairway_New York_circa_1935

Untitled_Front Stoops_New York_circa_1935

Underwear_early_1930s

Sunday Morning_early_1930s

Mother and Child_early_1930s

The Fence_circa_1935

Untitled_Under the elevated tracks_New York_circa 1935

Tomato Packers_Recess_1935-1936

Madonna with Coca Cola_early_1930s

Képek via New York Times.

Karen Kilimnik, az udvari festő

Shooting star: középen a művésznő

Karen Kilimnik! Van-e aki e nevet nem ismeri? Amerikai festő, akinek nem szép dolog elárulni a korát (1955-ben született), mert nő. Szokatlanul installált, kisméretű olajképeivel vált híressé – a szakmán belül. Szeretem a dolgait. (Indoklás nincs.) Kicsit Helmut Newtonra emlékeztet, abban az értelemben, ahogy csak egyetlen jelenetet mutat meg a nagy (?) egészből, melynek sem az elejét, sem a végét nem ismerjük; egyszerűen csak belecsöppenünk, mint. Nincs teljes történet, részletek vannak. Kilimnik maga a rokokó. Egyelőre többet nem is írok a képeiről, nem akarok az ekphraszisz rettenetes bűnébe esni, de beidézem, amit a Serpentine Gallery honlapján írnak a munkákról. Legyen most ennyi elég:

"The American artist best known for her small, intimate paintings that draw on everything from black magic, gothic mysteries, fairy tales, opera and ballet, to figures from pop culture, presents paintings and drawings from the past decade as well as a recent installation playing with the idea of the English country house."

A lényeg itt alul van:

És néhány fontos link kiállításokról, ilyesmikről: itt, itt, itt és itt. Ja, és itt egy kritika. Meg itt.

Hogyan legyünk krimiírók: James Ellroy 5 állomása

James Ellroy maga. Az író. ("Le style, c'est l'homme." Buffon)

James Ellroytól a világ egyik legmenőbb krimiíró arcától, aki magát csak Démon Kutyának nevezi, most megtudhatjuk, hogyan lett a világ egyik legmenőbb krimiíró arca, egy igazi Démon Kutya. Íme az öt állomás, a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidental, 1997), a Fekete Dália (The Black Dahlia, 2006), és az Utca királyai (Street Kings, 2008) c. filmek egyesek szerint földrengésbiztos alapját képező regények szerzőjének néhány gondolata, amelyeket, és ezt ő maga mondta, akkor is észben tartott, amikor végig itta, maszturbálta, szívta, lopta, stb., a hatvanas-hetvenes éveket L.A.-ben, ami, mint tudjuk, egy nagy város valahol Ámerikában. Szóval:

1: A Démon Kutya már azokban a fent említett hatvanas-hetvenes években is – már amit meghagyott belőlük magának - nagy regényíró akart lenni, akinek az a kötelessége, hogy olyannak írja le a világot, amilyen.

2: Viszont éppen az ilyen könyveket nem szerette. Inkább a krimiket ette.

3: Menő író akart lenni, aki menő kocsikkal, menő cuccokban, menő csajokkal jár.

4: Senki nem mondta neki, hogy nem tud megírni egy regényt, ezért megírt egyet, minden íróiskolás befolyásoltság nélkül. Ez a könyv 1981-ben jelent meg, Brown's Requiem címmel.

5: Nem akarta követni a hagyományt, miszerint novellákkal kezdünk, csak aztán jöhet a regény. Novellát nemhogy írni, olvasni is utált. „Csak regényeket akartam írni.”

Hát ennyi. Mindezt a Paris Review legfrisebb, őszi számában mondta el. A Démon Kutya tudja mit beszél. Gondolom.

Belenézni az éjszakába: élet és irodalom

Spiro György (Fotó: Burger Barna, via szombat.org)

Későn érő typus vagyok. Most már tudom. A Spirónak, - aki nagy író és okos ember, sőt Kossuth-díjas -, megmutattam egy gyengécske novellámat – miután az valahol már megjelent. Huszonhét voltam és kíváncsi a véleményére. Örkényt idézte, aki egyszer azt mondta neki, hogy az író valahol ötven körül kezdődik. (Spiró György az úr 2000. esztendejében azt nyilatkozta - és az ő esetében ez a helytálló kifejezés -, hogy „Örkény kifejezetten fel akart fedezni, én meg ellenálltam, amit ő nyilván nem értett. Sajnos személyesen soha nem találkoztunk…”)* Talán később csak annyi marad ebből az anekdotából, hogy „az író valahol”. Szép lenne.

Mert értem én, hogy élettapasztalat, Szibéria, meg válások. Meg hogy Kolima nélkül mit tudsz te az életről, egyfejű. De ha már..., akkor jobban tetszik Flaubert bon mot-ja, (vagy talán Petrié?) miszerint: „egy író nem engedheti meg magának, hogy úriember legyen.”

Szóval: eddig se úriember, se ötvenéves nem voltam. Ötvenig még mindig van tizenkilenc. Amíg meg nem leszek úriember, addig meg marad a résztvevő megfigyelés …

… például kimegyek a balkonra, és belenézek az éjszakába…

... a hetediken ...

… és elsétálok a folyosón a Beteg hűtő (???) mellett …

… beszállok a liftbe, le a földszíntre …

… és miközben elszívok egy jó cigarettát az udvaron, körülnézek ebben a csodálatos …

… lenti világban.

(Képek: Cristofoli, 2.0 Megapixel, Nokia E51)

*Jámbor Judit: Amíg játszol. Beszélgetés Spiró Györggyel. Budapest: Scolar Kiadó, 2000., p. 27.

UK Wired

Scott Dadich a WIRED Magazine kreatív igazgatója áprilisban jelentette be, hogy megjelent a lap brit kiadása. A lap arca, a „hosszú farkú” főszerkesztő, Chris Anderson biztosan nem ért rá egy jót bejelenteni, mert valami új, jól hangzó elméleten gondolkozik. Pl.: A Björk-szindróma. (Ez jól hangzik?)

A hírrel kissé megkéstem, belátom, de tegnap valahova menet benéztem a Városház utcai Inmedióba, és hajszálon múlott, hogy megvegyem az alant látható kiadást. Innen pedig már ment minden magától. Egészen idáig, kérem.

Scott Dadich bemutat.

A legújabb brit Wired.

Képek: khm..., via internet.

Borges vs. Hemingway

Borges azt feleli Fernando Sorrentinonak, níres interjú-kötetükben* hogy nincs véleménye Hemingwayről, aki többek szerint a 20. század legnagyobb minimalistája volt. Aztán mégis megmondja a magáét:

„ Hemingwayről nem tudok véleményt mondani, mert az írásai mindig is bizonyos ellenszenvet keltettek bennem. Jobban mondva olvastam az egyik könyvét – nem emlékszem, melyiket -, és tetszett, de aztán a vége felé észrevettem, hogy az a szereplő, akit é mélységesen megvetek, Hemingway szemében csodálatos ember. Hemingway önfeledt örömet talált a kegyetlenkedésben és a brutalitásban, én pedig úgy vélem, hogy egy ilyen emberben lennie kell valami gonosznak. És azt hiszem, a végén ő is erre a következtetésre jutott; szerintem megbánta, hogy életének nagy részét gengszterek, torreádorok és bokszolók között töltötte. Szerintem amikor öngyilkos lett, egyfajta ítéletet hajtott végre a saját írói munkássága fölött.”

Hemingway, barátjával Emilio Ordonezzel.

Borges, barátjával Italo Calvinóval.

*In: Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel. Fordította: Latorre Ágnes. Budapest: Európa Kiadó, 2000: 215.

Egyenlőtlen bendzsópárbaj

Billy Redden (1956-)

Billy Redden. Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri? Ő volt az az akkor 16 éves fiú, akit 1972-ben kért ki a középiskolából John Boorman, készülő filmje, a Deliverance (magyar címe Gyilkos túra) egyik mellékszerepére. Főbb szerepekben: Burt Reynold, John Voight, aki az akkor még csak mínusz 3 éves Angelina Voight jövendő apukája volt). Boorman ’72 óta legnagyobb dobása a Panamai szabó (1991) volt, aminél azért láttam már jobb filmet – igaz nem Pierce Brosnantől. A fikció szerint Benjo Boy „Lonnie”, vagyis Redden egy retardált – szabad ezt a szót leírni? – fiút játszott, aki több dologban is jó volt. Először is k. jól bendzsózik; másodszor is. Aztán önismeretre nevel, mert nemhogy nem gitároznék vele együtt, még ha tudnék sem, ahogy azt az azóta – szabad ilyet leírni? – kiérdemesült „B” (?) színész, Ronny Cox megtette, de egy hintaszékébe sem ülnék bele. Vagyis: egy ilyen produkció láttán/hallottán sokat megtud az ember magáról.

4 percnyi szerepe arra volt (elég), hogy előrevetítse mi vár majd a folyót lekenuzni próbáló cimbikre. Annál picivel több, mint amit el tudsz képzelni, pedig Benjo Boy Lonnie is sokat sejtet. A dal, amúgy, 4 hétig a 2. helyen „tanyázott” – és ezt a szót csak a stílszerűség miatt használom – a 1973 „Billboard Hot 100”-as listán. A Duelling Benjos-t 1955-ben írta Arthur „Guitar Boogie” Smith.

Szóval:

Ja, és hogy mi lett Ronny Cox-szal, a gitárossal? Gitározik és filmez. Csak hogy a fontosabb filmjeit említsem:

Beverly Hills-i zsaru (1984) Robotzsaru, (1987), Beverly Hills-i zsaru II. (1987), Totall recall (1990), , Született feleségek (2006) Beverly Hills-i zsaru IV. (2010)

(Sic transit gloria mundi, bla, bla...)