2010. február 7., vasárnap

Rocky Horror Picture Show by Dsquared²

Amikor péntek 13-a a Rocky Horrorral találkozik. A kanadai Dean és Dan Caten 2010-es téli kollekciója hentesmunka, de a téli olimpiára való tekintettel a hokit sem hagyhatták ki. Hordható utcai ruhák, ötletes kiegészítőkkel az 1994-ben Milánóban alapított Dsquared² divatházból. Művér és szomorú férfiak minden mennyiségben.

Dean és Dan Caten, a mészárosok

A teljes show

2010. február 5., péntek

Beleolvasó I: Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa


Nick Hornby, a vájtfülű

Bevallom Nick Hornby egyetlen könyvét sem olvastam. Sem a 31 dalt, sem a Betoncsókot, sőt, a Pop, csajok, satöbbit sem, nem beszélve az Egy fiúról című regényéről, amit a húgomtól kaptam karácsonyra. Aztán a múlt héten egy kispesti ágy mellett rábukkantam legújabb, ehelyütt tárgyalandó könyvére. Tudtam, hogy ír a pasas, sőt, megfilmesítik a regényeit. Ezen kívül tudtam, hogy kopasz, és szereti a focit. Nekem ő volt Nick Hornby. Annak ellenére ő volt, hogy azt is tudtam, rovata van a Believer amerikai irodalmi folyóiratban, mely rovatnak egyetlen célja, hogy ott Hornby a híres író megmutassa mit és hogyan olvas a tárgyhónapban.

Meg, hogy milyen könyveket vásárol. Amiket aztán nem olvas el. Vagy éppen csak belekezd. Vagy nem sokkal a vége előtt abbahagy. Az én Hornbym tehát továbbra is megfelelt elvárásaimnak: egy tökös gyerek, aki bevallja, ha nem olvasott „alapműveket”. Másrészt egy igazán kifinomult, laza olvasóval ismerkedtem meg, aki nem beszél mellé, és a humora is nagyjából rendben van. Aki úgy gondolkodik az olvasásról, ahogyan én - jó barátom. Például ilyeneket ír: „az unalom, nézzünk szembe a tényekkel, olyan probléma, amelyet nagyon is sokan kötnek össze a könyvekkel.” Hornby mindet megtesz, annak érdekében, hogy ez a kép megváltozzon az olvasók fejében. Ami ugye nem nagy kihívás. Olvasók, olvassatok remekműveket, mondhatta volna Zsdanov elvtárs, de ő inkább íróknak osztott tanácsokat. Hornby viszont engem, a véletlen olvasót szórakoztatja, amikor éppen az olvasásról ír, és nem egyes könyvekről. Leírja, hol vette a könyvet, milyen kiadásban, hol olvasta – vécén, vonaton, stb. – miközben remekbe szabott mini esszéket közöl Salingerről, Dickensről, Capoteról, Ian M. Banksról, Bob Dylanről, Bob Woodwardról, vagy éppen Sue Townsendről és Tolkienról. Eklektikus válogatás ez még akkor is, ha nem számítjuk ide a magyarul meg sem jelent könyveket, amelyek a kötet nagy részét uralják.

Mégis érdemes volt kiadni a Vájtfülűek brancsát, mert az első betűtől az utolsóig fenntartja az olvasó érdeklődését. Sajátosan könnyed, mégsem felszínes sorai igazi személyes hangú olvasónaplóvá állnak össze. Melegen ajánlom minden vájtfülűnek. Ha mégsem tetszik, még mindig félre lehet tenni. Hornby is megértené.

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa. Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója

Európa Kiadó, 2008, 371 oldal, 2800 forint, Fordította: Siklós Márta


2010. január 9., szombat

Meghalt a rajzoló kritikus

R.I.P. David Levine

1974 körül Coney Islanden

Önarckép

Egy rövid hír a Mancsból:

"MEGHALT A NAGY LEVINE
David Levine, az elmúlt fél évszázad kiemelkedő karikaturistája 1963 és 2007 között több mint 3800 rajzot készített a New York Review of Booksszámára, de munkái más lapok hasábjain is megjelentek (Esquire, New York Times, Washington Post, Rolling Stone, Sports Illustrated, New Yorker, Time, Newsweek stb.). Karikatúráiból a korszak sajátos közéleti arcképcsarnoka kerekedett ki a szórakoztatóipar, a művészet, az irodalom, a politika, a média és a sport világából. Rajzai közgyűjteményekben is helyet kaptak (Metropolitan Museum of Art, Kongresszusi Könyvtár, vagy az angol National Portrait Gallery). Egyik illusztrációnk önarckép, a másik 1996-ban készült Kádár Jánosról az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából megjelent könyvekről szóló Timothy Garton Ash-cikk illusztrációjaként (lelőhelye a New York Review of Books David Levine-galériája: nybooks.com/gallery). 83 éves volt.

(Nekrológ a New York Timesban.)

2009. október 11., vasárnap

Eudora Welty, a fotós


William Faulkner és Eudora Welty valami díjjal

Eudora Welty (1909-2001) a 20. század második felének egyik legnagyobb novellistája volt. „Kitaposott ösvény” c. (A Worn Path) elbeszélésén (1940) nőtt fel Alice Munro, „korunk Csehovja”, aki szerint ez az egyik legtutibb novella, amit valaha olvasott. Nagyszerűen egyszerű. Ezt szokták ezekre mondani. Ilyeneket szoktak mondani. Az ilyen szövegekre. Egyszerűen nagyszerű, stb. Faszság.

1973-ban Pulitzer-díjat kapott az „Egy optimista lánya” című kisregényéért. Teljes joggal. Sőt. Kapott még néhány díjat, írt néhány kurvajó dolgot, de pl. magyarul eddig egyetlen kötet jelent meg tőle, A számkivetett indián leányzó 1982-ben Géher István válogatásában. Antikváriumokban itt-ott fellelhető. Nem volt szép asszony, már fiatalon sem, de nem ezért sorolják az ún. déli gótikához (Southern Gothic), ahova Flannery O’Connort, vagy Carson McCullerst.

A harmincas évek közepén körbefotózta Mississippi államot, a nagy válságot megörökítendő. New Yorkban is fotózgatott. A jó prózához szükséges a vizualitás. Anélkül sokat veszít értékéből. Nagy szavak ezek, tudom.

Szóval eleinte „csak” nézelődött „fotózgatott”, aztán elkezdett „írogatni”. Az írói életmű előzményei:

Home by Dark_early_1930s

Untitled_Outdoor Stairway_New York_circa_1935

Untitled_Front Stoops_New York_circa_1935

Underwear_early_1930s

Sunday Morning_early_1930s

Mother and Child_early_1930s

The Fence_circa_1935

Untitled_Under the elevated tracks_New York_circa 1935

Tomato Packers_Recess_1935-1936

Madonna with Coca Cola_early_1930s

Képek via New York Times.

2009. október 7., szerda

Karen Kilimnik, az udvari festő


Shooting star: középen a művésznő

Karen Kilimnik! Van-e aki e nevet nem ismeri? Amerikai festő, akinek nem szép dolog elárulni a korát (1955-ben született), mert nő. Szokatlanul installált, kisméretű olajképeivel vált híressé – a szakmán belül. Szeretem a dolgait. (Indoklás nincs.) Kicsit Helmut Newtonra emlékeztet, abban az értelemben, ahogy csak egyetlen jelenetet mutat meg a nagy (?) egészből, melynek sem az elejét, sem a végét nem ismerjük; egyszerűen csak belecsöppenünk, mint. Nincs teljes történet, részletek vannak. Kilimnik maga a rokokó. Egyelőre többet nem is írok a képeiről, nem akarok az ekphraszisz rettenetes bűnébe esni, de beidézem, amit a Serpentine Gallery honlapján írnak a munkákról. Legyen most ennyi elég:

"The American artist best known for her small, intimate paintings that draw on everything from black magic, gothic mysteries, fairy tales, opera and ballet, to figures from pop culture, presents paintings and drawings from the past decade as well as a recent installation playing with the idea of the English country house."

A lényeg itt alul van:


És néhány fontos link kiállításokról, ilyesmikről: itt, itt, itt és itt. Ja, és itt egy kritika. Meg itt.